Jelen ajánlót mindenképpen a bevezetőben említettekkel kell kezdenem: a The Book of Unwrittwen Talest 2011-ben az év kalandjátékának választottuk úgy, hogy előtte még csak tesztet sem közöltünk róla. Ennek prózai oka van: a játék német eredetű, márpedig a derék germánok igencsak zárt piacot jelentettek korábban, így a digitális éra előtt nagyon nehezen lehetett csak beszerezni bármilyen ott született címet, főleg, hogy a nemzetközi verziók 1-2 év késéssel készültek csak el. Nem véletlen, hogy a Daedalic olyan korai kalandjai, mint az Edna & Harvey is csak mostanság kerültek fel a Steamre, vagy hogy a Lords of The Fallen megjelenésekor sokan hitték a Deck 13-at csikócsapatnak, holott az évtizedes múltú stúdió zseniális Ankh-szériája vagy a Jack Keane gyakorlatilag alaptétel minden kalandrajongó számára. A King Art hasonló cipőben jár: a német csapat az ezredforduló óta hegeszt játékokat, portfóliójuk közel 40 címből áll, idehaza mégis jószerint ismeretlenek. A TBoUT 2009-ben jelent meg hazájában és gyűjtött be számtalan díjat, ám az angol nyelvű változatra 2011-ig kellett várnunk. Megérte: a játék egy igazi, szeretni való kis csoda, amelyet bűn kihagyni nemcsak a műfaj rajongóinak, de a játékokat szerető szélesebb közönségnek is, hiszen süt róla, hogy igazi szerelemgyerek, akit gondos és féltő kezek neveltek fel.

MESÉSEN KLISÉS

A játék legnagyobb erénye, hogy bár szinte semmi eredeti nincs benne, a „szülőatya” Jan Theysen és csapata nemhogy nem próbálta ezt leplezni, de direkt erre alapoztak. A jól ismert fantasyelemekbe legkedvesebb film- és olvasmányélményeinket keverték bele, mi pedig izgatottan várjuk, mikor bukkan fel egy újabb Gyűrűk Ura, Csillagok Háborúja, Harry Potter, Indiana Jones vagy Monkey Island utalás, kikacsintás, poén, hogy ezeket felismerve önfeledten nevethessünk rajtuk.

A sztori ennélfogva egyszerű alapszituációval nyit: Aventesia földjén épp öldöklő háború zajlik a Szövetség és a Hord... izé, Árnyékhadsereg között, egy McGuffin nevű gremlin régészprofesszor pedig egy csodás amulett nyomára bukkan, amely viselője számára eldöntheti a küzdelem sorsát. Persze a gonoszok azonnal lecsapnak rá, aminek tanúja lesz egy elf hercegnő, aki megpróbálja kiszabadítani Yodá... vagyis a tudóst, ennek kudarca után aztán maga indul el, hogy a dolog végére járjon. Egy Wilbur nevű kedves kis gnóm, aki a törpék kocsmájában takarít, de minden álma, hogy mágus lehessen, szintén véletlenül keveredik bele az egészbe, és válik a történet főhősévé. Kettejük sorsa aztán egy ponton összefonódik, hogy még valaki hozzájuk csapódjon, úgyszintén nem teljesen saját akaratából: egy Nate nevű léghajókapitány, aki kiköpött Han Solo, még saját Csubakkája is van, egy különös, szőrös lény, Critter (akinek történetét majd a Critter Chronicles című mellékágból ismerhetitek meg). Négyüket felváltva terelgetjük, hol a történet által vezérelve, hol szabadon váltva közöttük, sőt olyan is lesz, hogy egyszerre kell őket irányítani egy igencsak összetett feladvány során.

A karakterek kidolgozása példaértékű, bármely játék-, sőt filmkészítő elé oktatóanyagnak lehetne állítani: a gyermekien őszinte és naiv, mégis praktikus gondolkodású Wilburt azonnal szívünkbe zárjuk, az észbontóan dögös elf leány ügyességét és eszét használva próbál felülkerekedni a szituációkban, Nate pedig ugyanaz a szeretni való bunkó, mint Guybrush Threepwood vagy az említett Solo kapitány, aki próbálja ugyan tufasággal leplezni gyarló emberi erényeit, de képtelenség haragudni rá, főleg, hogy a játék végére igazi jellemfejlődésen megy át – Critter pedig egyszerűen zabálni való, és kész. Ráadásul nemcsak a főhősök ilyen jól felépítettek, de a mellékszereplők is, akikkel ugyan lehet, hogy csak pár percet töltünk el, mégis örökké emlékezni fogunk a prof házában lakó lökött múmiára, a Ma'Zaza nevű ork fejvadászra, a szerelmes zombira, az életunt halálra vagy a metroszexuális paladinra. A felsorolás persze nem teljes, hiszen rengeteg figurával találkozunk, számtalan, változatos helyen fordulunk meg az öt fejezetre osztott történet során, amely akár 15-20 órán át is lekötheti a játékost, ami persze egy újabb piros pont – ráadásul nem is érezzük egy perce sem, hogy el lenne nyújtva a dolog, köszönhetően a rendkívül felhasználóbarát játékmechanizmusnak.

OKOSAN GONDOS

E mechanizmus a klasszikus-modern point and click iskola szellemében készült. Az interaktív pontok a szóközbillentyűvel felvillanthatók, eliminálva a pixelvadászatot, ráadásul azon pontok, amelyek csak a hangulathoz járulnak hozzá pár mókás megjegyzés formájában, maximum két kattintás után inaktívvá válnak, így mindig tudod, hogy mivel lesz még dolgod a későbbiekben. A kurzor az elérhető lehetőségek (vizsgálat, cselekvés, beszéd) függvényében dinamikusan változik, ha pedig a képernyő alsó részéhez húzod, megjelenik a készlet. Szerencsére a játék dinamikáját semmi nem töri meg; az általad irányított karakter tempósan mozog, de a képernyőváltás dupla kattintással azonnal végrehajtható, ha pedig sokat kellene mászkálni, egy térkép segítségével a kívánt helyre teleportálhatsz. Semmi extra tehát, csak egy kis odafigyelés a készítők részéről, hogy valóban a sztorira tudjunk koncentrálni, és a műfajból adódó „kötelező köröket” minél zökkenőmentesebben elvégezhessük. Ebből kifolyólag maga a játék nem nehéz, hiszen egy-egy szakaszban csak pár feladatunk van, ami a környezetünkben található tárgyak begyűjtésével / kombinálásával / használatával könnyedén elvégezhető – igaz, a legendás német precizitás miatt ez a folyamat még akkor is megpróbál a logika mezsgyéjén maradni, ha egyébként hajmeresztő dolgokat kell elvégeznünk, így sokszor csak akkor tudunk valamit manipulálni, amennyiben arra már találtunk nyomós indokot. Mindez valóban olyan gyönyörűen simul a történetbe, hogy külső szemlélőként úgy vélhetjük, egy animációs filmet nézünk, de még játékosként sem érezzük nyűgnek mindezt.

ÉS NAGYON SZERETHETŐ

Az animációs film érzéshez persze nemcsak ez a mechanizmus járul hozzá, hanem a külcsín is. A játék még mai szemmel nézve is gyönyörű, az Ogre3D motorból kihozták a készítők a maximumot, ráadásul a karakterek kidolgozása és animációja is egészen fantasztikus. A már említett gondosság érhető tetten itt is, amire a nagyszerű zene és a remek angol szinkron csak rátesz egy lapáttal – néhány apróbb sorját leszámítva tényleg minden a helyén van. Csak magamat tudom ismételni: a The Book of Unwritten Tales egy igazi szerelemgyerek, egy szerelmeslevél a klasszikus kalandjátékokhoz, melyek magjából sarjadt. Abszolút kötelező „olvasmány” minden kalandszeretőnek, de még a műfajhoz nem annyira vonzódók számára is erősen ajánlott darab, már csak az említett temérdek popkulturális utalás miatt is. Ha pedig tetszett a játék, jó ha tudod, hogy már javában készül a második rész, amely Korai hozzáférésben meg is vásárolható a Steamen, és épp olyan zseniális, mint elődje. Aventesia visszavár!

KÓDBEVÁLTÁS

A DVD-tasakra nyomtatott kódsort nem a Steamen kell felhasználni, hanem a PC Guru Online kódbeváltó oldalán. Ehhez mindössze egy ingyenes regisztrációra van szükség, majd a belépést követően el kell navigálni a kódbeváltás oldalra, ott be kell ütni a DVD tasakjára nyomtatott kódsort, az eredmény pedig egy Steam-kód lesz, amit már beválthattok a Valve áruházában.

A DVD-tasakon található kódot csak egyszer lehet felhasználni, de összesen tízszer lehet megpróbálni a beváltást, így ha elgépelsz egy karaktert, akkor sem kell félned, nem fog eltűnni a teljes játékod. Ha mind a tíz alkalommal hibás kódot adsz meg, a rendszer 24 órára letiltja a kódbeváltás funkciót, úgyhogy csak óvatosan! Ha problémát okozna a kódbeváltás, olvasd el a Kódbeváltás tudástárunkat a PC Guru Online-on!

PC Guru 2015/01

 KERESD JANUÁR 15-TŐL AZ ÚJSÁGOSOKNÁL!