Amikor Ken Levine a BioShock Infinite fejlesztése alatt egy interjúban arról beszélt, hogy szinte alig fejez be játékot, és egyszerűen nincs ideje a piac aktuális címeire, akkor és ott, huszonakárhány éves fejjel azt gondoltam, hogy ez szomorú, és játékfejlesztőként nem ártana, ha képben lenne az aktuális címekkel. Mostanra, 2020-ra viszont eljutottam oda, hogy maximálisan át tudom érezni a helyzetét: az idei év történései, a munkával járó terhelés okán évről évre egyre kevesebb játékkal tudok érdemben foglalkozni, idén pedig rekord kevés elé tudtam leülni. A végigjátszásokról nem is beszélve: sok év, sok elszántság kellett ahhoz, hogy ha nem is teljesen, de mostanra megtanuljam elengedni a játékokat, nem végigszenvedni magam azon, ami nem tetszik, nem kötelességként tekintve rá, hanem továbblépve, amikor úgy érzem, hogy valami nem köt le vagy nem szórakoztat. Az elmaradás és a backlog méretét jól jellemzi, hogy még 2013-ban feltelepített játék is vár a Steam könyvtáramban – sőt, igazából a több mint 200+ felrakott játék nagyrésze 2019 előtti – a legrégebbi pedig jelenleg az 1999-es Planescape: Torment, de egyszer eljutok oda is. Feltéve persze, ha valami csoda történik, és például nem hetente játszom egy-két új társassal, felemésztve ezzel azt a kevéske rendelkezésre álló szabadidőt... Viszont, ha játékokról van szó, idén velük szórakoztam a legjobban:

5. Animal Crossing: New Horizons

Ember sem tervezhette volna jobban az Animal Crossing: New Horizons megjelenését, hiszen pont az egész világot lezáró első karantén közepére sikerült becsúsznia a rendkívül hosszú szünetről visszatérő sorozat legújabb részének, és ez már önmagában is elég volt ahhoz, hogy az AC mind üzleti, mind szakmai szempontból az idei év első igazán nagy sikere legyen. Tegyük hozzá: megérdemelten. A Nintendo jó szokásához híven igazából csak minimálisan nyúlt az alapokhoz, ez ismét "csak" egy iteráció lett, de az AC időtállóságát mi sem példázza jobban, mint az, hogy a megjelenése óta csak itt-ott változott, alapvetően generációkon, gépeken, játékokon át kínálja ugyanazt. Habár a lelkesedésem szokás szerint ott veszett el, amikor sikerült feltölteni a szigetet, és engem már nem köt le a helyszín díszítése vagy a kevéske szezonális esemény, de az addig belerakott nagyon sok játékóra kellemes emlékként maradt meg.

4. Persona 5: Royal

Nem kevés örömmel töltött el, mikor megtudtam, hogy a Persona-sorozat végre PC-n is megkezdi menetelését, ráadásul rögtön a számomra legkedvesebb epizóddal, a Persona 4: Goldennel, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a szokásos bővített kiadás megjelenéséig fogom húzni a Persona 5 végigvitelét. A várakozás azonban megérte, és mint mindig, most is elképesztően sikerült kicsinosítani a generáció talán legjobb japán szerepjátékát. Habár a Persona 4 Golden továbbra is a kedvenc epizódom marad, a Tokióban eltöltött számtalan óra minden perce örök emlék: a Phantom Thieves csapatának minden tagja szerethető és karakteres lett, maga a város pedig pont annyira lebilincselő és hangulatos, mint ahogy az egy Persona-játéknál elvárható. Már alig várom, hogy tavasszal megérkezzen a Strikers, és újra összeálljon a banda!

3. Yakuza: Like a Dragon

Nem titok, hogy nincs még egy sorozat a Földön, ami annyira közel állna hozzám, mint a Yakuza: a kezdetek, avagy 2006. szeptember 15 óta követem a sorozatot, az évek alatt gyűjteményt építve a különleges kiadásokból, a japán verziókból, artbookokból és egyebekből, így minden egyes új fejezet megjelenése valóságos örömünnep, pont, mint annak idején az Ace Attorney esetében. Azonban a Kiryu-történet lezárásaként funkcionáló Yakuza 6 után meglehetősen nagy félelemmel és kételyekkel vegyesen vártam a teljesen új típusú főhőst és történetét, és aztán valóságos sokk volt, mikor kiderült, hogy a Like a Dragon műfajt is vált. A végeredmény azonban... nos, legalább annyira forradalminak hatott, mint amikor a Yakuza 2 valamennyire véglegesítette a mára már ikonikus sorozat alapjait. A Like a Dragon ugyanis túlzás nélkül a Yakuza-saga egyik, ha nem a legjobbja. Karakterei frenetikusak, az RPG-mechanika tökéletesen passzol hozzá, története a jól megszokott hullámvasút, a tartalmi rész pedig, ha lehet, még inkább rálicitált az eddig is rekorder elődökre. Kihagyhatatlan, generációs alapmű!

2. Cyberpunk 2077

Szerelmes vagyok Night City-be. Imádom a város látképét: az égbe nyúló megaépületeket, a horizontot betöltő neon-kavalkádot, a bűzös utcák dzsungelét körbeölelő kietlen, napkollektorokkal és hatalmas műholdvevőkkel körbeölelt senkiföldjét, a komor éjszakákat, a hangulatát. Szeretem a klasszikus cyberpunk-elemeket használó történetét, jobbnál jobb karaktereit, karakterfejlesztési lehetőségeit, a brutális mennyiségű küldetést, azt a misszió- és szereplőhálót, ami elhitette velem, hogy tényleg egy zsoldos, egy fejvadász vagyok a jövőben. A jövőben, ami remélhetőleg egy, a The Witcher 3 bővítményeivel felérő kiegészítőt, és egy olyan folytatást hoz, amely az elődre építkezve teremt majd egyszer meg egy még ennél is emlékezetesebb élményt.

1. Call of Duty: Warzone

Ha a játékóráim kellene műfaj szerint összegezni, akkor a számok azt mutatnák, hogy az elmúlt tizenakárhány évben elég durván eltolódott a mérce az online címek felé. Kezdődött minden a hagyományos FPS-ekkel, folytatódott a mobákkal, a PUBG Early Access elstartolása óta pedig a battle royale vette át az uralmat. Ezek után talán nem meglepő, hogy nincs olyan közepesnél nagyobb br, amit ne próbálnék ki, arra azonban nem számítottam, hogy a nagyon szórakoztató, de sok hibával rendelkező Blackout után pont a CoD-széria lesz az, amely elhozza számomra a jelenlegi legjobb élményt. Az ezt drasztikusan növelő QoL megoldások, a pörgős játékmenet, a gyors meccsek, a CoD fantasztikus gungame-je és a változatos térkép, na meg a jó társaság okán 2020-ban a legtöbb időt a Warzone mellett töltöttem, és jelenleg is csak azért szünetel, mert a társakat behúzta a WoW, engem pedig az őszi hajtás és a koronavírus. De a visszatérés elkerülhetetlen – egészen a következő nagy szenzációig!

Az év persze nemcsak róluk szólt: rengeteg időt töltöttem a Ghost of Tsushimában, a PlayStation 5 révén beleszerettem a Miles Morales-be (ami szerintem még az alapjátéknál is jobb, nem is kicsit) és a Sackboyba, belekósoltam a Demon's Soulsba, elmerültem a Mafia: Definitive Editionben, és még vagy egy tucat más játékban. Beleszerelmesedtem a hibáktól hemzsegő Deadly Premonition 2-be. Valami hasonlót várok 2021-től – rengeteg kisebb-nagyobb játékot egész évben, remélhetőleg kevesebb karanténnal.