Még így az elején le kel szögeznem, hogy nem csak Uwe Bollt fogom ostorozni oldalakon keresztül, ugyanis a cikk megírása előtt hoztam egy szabályt, mégpedig azt, hogy csak egyetlen Boll-film kerülhet a listára. Ez egyrészt azért kellett, mert mind az öt tétel könnyűszerrel szólhatott volna erről a német celluloidmészárosról és az úgymond munkásságáról, másrészt pedig túl könnyű dolgom lett volna -- na, nem mintha olyan nagy élvezet lett volna feltépni a régi sebeket és aztán sót szórni rájuk. Íme tehát az öt legrosszabb film, ami játék alapján készült.

5. STREET FIGHTER

Tudtátok ti, hogy a Street Fighter volt az első olyan videojáték alapján készült film, ami profitot termelt? Na jó, nem robbantottak bankot, csak olyan 60 millió dollárt hozott a konyhára, de ez már csodálatos teljesítmény tekintve, hogy mennyire rossz a film.

Sok jó nem származhat abból, ha valaki egész estés filmet akar készíteni egy verekedős játékból, amelynek fejlesztői amúgy sem sokat tököltek a történettel. Azon túl, hogy egy harcos meg akarja hódítani a világot, sokkal tovább nem merészkedik a sztori, de nem is tudna, hiszen nincs mibe belekapaszkodni. A játékosok nem a karakterek mély háttértörténete, vagy megnyerő személyisége miatt választják ki Guile-t vagy Ryu-t, így nehéz, szinte lehetetlen egy épkézláb történetet kihozni egy ilyen felütésből. Persze lehetne egy látványos harcjelenetekkel tarkított, „olyan rossz, hogy már jó” akciófilmet kapni, de 1994-et írunk és Jean-Claude Van Damme a főszereplő, az a Van Damme, aki ekkor nagyjából már túl volt a filmes karrierjének csúcsán. A fáradt bagázs ennek megfelelően egy kínos filmet tett le az asztalra, ami az első megnézés után nagyon gyorsan elpárolog az emberek emlékezetéből

4. DOOM

A Doom-film tragédiája az volt, hogy a készítők tényleg szerettek volna egy olyan filmet készíteni, ami közel áll az alapanyaghoz, ráadásul a forgatókönyvben, a stábban és a díszletekben is kedves utalások tömkelegével találkozhatunk: a két tudós, Dr. Todd Carmack és Dr. Willits például egyenes utalás az id Software alapítóira, a zene elkészítésébe Trent Reznor is besegített, aki annak idején az eredeti Quake-en dolgozott, a BFG-t pedig az IDKFA tárolóban helyezték el, ez pedig ugye a játék egyik cheat-kódja.

Az ilyen és az ehhez hasonló, a rajongókat megmosolyogtató kikacsintások azonban teljesen elvesznek abban az alaktalan masszában, ami ez a film. Annak ellenére, hogy az id Software szoros együttműködésben dolgozott a produkción, a DOOM nem tudta megragadni a játékok ijesztő és feszült hangulatát. Az addig rendben van, hogy a helyszín és az alapfelállás nagyjából stimmel, de valahol a munkálatok során mindenki elvesztette az érdeklődését. Nem kellenek egyedi ötletek -- jelentették ki együtt --, Dwayne Johnson szúrós nézése és egy csomó macsó beszólás (Semper fi, mother f***er!) majd a vászon elé ülteti az embereket -- ez azonban nem így lett. A közepesnek sem mondható tucatakciófilm 60 milliós költségvetésnek csak a negyedét hozta vissza.

Az egyetlen érdekes momentum a játékot megidéző belső nézetes szekció, ami nosztalgiázásra tökéletes volt. Ezzel egyébként meg is dolgoztak a srácok, hiszen 14 napig csak ezt forgatták, de ezért csak erős jóindulattal jár piros pont, hiszen az alapanyag egy az egyben lemásolásához nem kell nagy kreativitás

3. FAR CRY

Uwe Bollal kapcsolatban az a legérdekesebb, ahogy pénzt szerzett a filmjeire. Németországban 2005-ig ugyanis volt egy olyan törvény, ami nagymértékben kedvezett az olyan filmeseknek, akiknek az alkotásai nem lettek sikeresek. A metódus lényege, hogy a filmre felvett kölcsön 100%-ig leírható volt az adóbevallásban, s a befektetőnek csak a profit után kellett adózni, illetve ha sikertelen volt a film, akkor adóvisszatérítést kapott az, aki pénzelte a produkciót. Hogy teljesen világos legyen: ha senki sem nézte meg a filmet, a befektetők visszakapták a pénzük felét. Zseniális.

Valószínűleg ebben a szellemiségben készült a Far Cry című szuperprodukció is, probléma viszont, hogy ez már 2008-ban jelent meg, amikor a fent leírt törvényt módosították, így minden résztvevő rosszul jött ki ebből -- de az igazi vesztes természetesen a néző volt.

Szinte biztos, hogy az író emlékezetből készítette el a forgatókönyvet, hiszen pár lényegesebb ponton van egyezés, ám nagyrészt „kreatív szabadsággal” élt -- értsd: spórolt. A játék ugye egy paradicsomi szigeten játszódik, a derék Boll és csapata azonban egy kicsit költséghatékonyabb módszert választott, és Kanadában forgatott, ami tényleg egy nagyon szép hely, de semmi köze az alapanyaghoz. Ehhez aztán hozzá jön a még a katasztrofális forgatókönyv és a nevetséges alakítások monoton módon felmondott szövegekkel, ezzel megkapva Boll egyik legrosszabb filmjét. Persze az már ízlés és vérmérséklet kérdése, hogy ez vagy a tucatnyi másik filmje közül melyik a legrosszabb, én viszont azért választottam ezt, mert a 30 millió dolláros költségvetés mellett szánalmas módon csak 750 ezer dollárt kapart össze

2. WING COMMANDER

Elméletben ez egy pofonegyszerű adaptáció lehetett volna, hiszen már maga a játék is az akkori mércével mérve kimagaslóan jó, élőszereplős videókkal mélyítette a történetét. A díszletek csak arra vártak, hogy újrahasználják őket, volt egy gyakorlatilag kész forgatókönyvük, és egy olyan rajongói bázis, amelynek tagjai szívesen látták volna ezúttal már rendes felbontásban a kedvenc karaktereiket. Minden adott volt ahhoz, hogy egy kellemes sci-fit kapjanak az emberek, de nem...

A közkedvelt Wing Commander IV-ben Mark Hamill, Malcolm McDowell, Thomas Wilson és John Rhys-Davies szerepelt, csakhogy a nagyobb neveket említsem, a filmben viszont a C-lista legmélyéről válogatva Freddie Prinze Jr. és Matthew Lillard kapott lehetőséget, a legszomorúbb dolog pedig az, hogy a játéksorozat kitalálója aktív szerepet játszott a film elkészítésében. Az minden bizonnyal örök rejtély marad, hogy a zavaros pilgrim-mellékszál hogyan, kinek a parancsára került a filmbe, és az is ködbe vész, hogy miért kellett az ellenséges faj kinézetét ilyen radikálisan megváltoztatni (megborotválták a kilrathiakat!), arról nem is beszélve, hogy a kitaláló felügyelete mellett is sorozatosan elrontott neveket, óriási, fekete lyuk méretű logikai bakikat, és a játékokban látottaktól eltérő személyiségeket kapunk. Katasztrófa az egész, egy durván elszalasztott lehetőség, pedig annyival jobb lehetett volna ez.

1. SUPER MARIO BROS.

A legendás film, ami örökre elintézte a videojátékok alapján készült filmeket, ráadásul az egyik legnagyobb licenccel bánt el eléggé csúnyán. A film mind a mai napig érezteti a hatását, hiszen senki sem veszi komolyan az ehhez hasonló projekteket, a stúdiók ugyanis félnek attól, hogy az ő kezükön szárad majd egy új, Super Mario Bros. méretű orbitális katasztrófa.

Nincs nehéz dolga az emberek, mikor a film bukásának okait keresi, hiszen egyszerűen semmi sem stimmel. A legszembetűnőbb és leginkább sértő változtatás az, hogy játékok színes, barátságos világát egy nyomasztó, sötét birodalom váltja fel, ami valójában egy alternatív dimenzió. A történet finoman szólva is zavaros, de lényegében arról szól, hogy az alternatív, dinoszauruszuk leszármazottjai által benépesített (!) dimenzió uralkodója egyesíteni próbálja a 65 millió évvel ezelőtt kettészakadt Földet. Na már most, nem vagyok szakértője a Super Mario-sorozatnak, de abban biztos vagyok, hogy ilyenről még csak szó sem volt a játékokban, Mijamoto pedig csak akkor írna egy ilyen zagyvaságot, ha egy mázsányi tudatmódosító szer hatása alatt lenne.

A másik nagy arcon csapást a rajongók számára a főszereplők jelentik. A szereposztás papíron nagyon egyszerű lett volna: végy egy testesebb és egy soványabb olasz színészt, és... és kész is vagy. A rendezőpáros azonban egy ortodoxnak nem mondható megoldást választva egy angol és egy kolumbiai színésznek szavazott bizalmat.

Érdemes kiemelni még Dennis Hoppert, aki valószínűleg egy fogadás elvesztése miatt vállalta el King Koopa, a főgonosz szerepét. Jól láthatóan semmi kedve nincs ebben a produkcióban részt venni, a lelkesedésén pedig csak rontott a bizarr díszlet, a rettenetesen rossz poénok és a nonszensz történet. Egy Oscar-díjra jelölt, nagyszerű színészről beszélünk, akinek ez lehetett karrierje legrosszabb döntése.

A Super Mario Bros. volt az első élőszereplős film, ami egy videojáték alapján készült, és rögtön megalapozta, hogy a film- és játékrajongók mire számíthatnak a jövőben. Az elmúlt húsz évben javarészt ehhez hasonló nagyon rossz, komolytalan próbálkozások láttak napvilágot -- volt azonban pár film, ami nem csak a pénztárakban, hanem a kritikusok előtt is tudott teljesíteni. A Prince of Persia, előtte pedig a Tomb Raider bizonyította, hogy lehet ezt jól is csinálni -- vagy legalábbis olyan minőségben, ami nem gyalázza meg teljességgel az alapként szolgáló szellemi tulajdont. Bízzunk tehát abban, hogy majdan megjelenő filmek készítői egy kicsit jobban figyelnek arra, hogy mit is csinálnak.