Ha finoman szeretném kifejezni magam, akkor azt mondanám, hogy a sors és az eddigi élőszereplős filmek nem voltak túl kegyesek a Fantasztikus Négyeshez. Ha viszont őszinte akarok lenni és elhagyom a kamu finomságot, akkor inkább azt mondom, hogy minden, amit eddig élőszereplős formában láttunk a Fantasztikus Négyesről, az egy kalap szar. Jó, persze a 2005-ös filmnek megvan a maga bája, még a pocsék casting és a komolyanvehetetlen dramaturgia ellenére is, de annak 2007-es folytatás, vagy a négy hős sztorijának 2015-ös rebootja… Hagyjuk is. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlen várt sok-sok évet az MCU a Fantasztikus Négyessel. Most viszont itt az új film, a The First Steps, azaz Az első lépések alcímre hallgató produkció, amiről a következő néhány percben megpróbálom elmesélni, hogy megérte-e ennyit várni erre a filmre, ahogy azt is, hogy az MCU mennyire verhette be a fejét az Endgame körül.
Előre szólok, hogy a következő bekezdések spoileresek, szóval ha még nem láttad az új Fantasztikus Négyest, akkor ne olvass tovább!
Ami tetszett
Végre nem kell végignéznünk újra a hősök megszületését, első harcaikat és összekovácsolódásukat. Egyrészt láttuk már ezeket, másrészt dögunalom, amivel persze kitölthettek volna egy másfél-két órás filmet, csak minek meg kinek? A film idején a Fantasztikus Négyes már 4 éve létezik, mindenki ismeri őket, sőt, gyakorlatilag mindenki szereti is őket. Jó, Subterannea nép nem, de a földalatti népség haragja még talán belefér. Főleg, hogy a földfelszín felett gyakorlatilag világbékét teremtettek a hősök, amiben bár nem ismeretlen a bűn fogalma, az országok mégis szimbiózisban élnek és képesek közösen tenni a nagyobb jóért. Már a film kezdetén létezik a Future Foundation is, ami a képregényekben számos szuperhőscsapatot felállított már, itt az MCU-ban még nem tartunk ott.
Hőseink tehát már összeszokott csapatot alkotnak, nincs ellenfelük a világon (legalábbis ezt gondolják), gyakorlatilag egy boldog családként működnek. Nem kell huszadjára is megnéznunk Reed és Sue kezdeti civakodását, sem Ben megbékélését magával, de még Johnny megérését sem. Egy tökéletesre gyártott Fantasztikus Négyest prezentál nekünk a film, ami működik is, élvezetes, egyszerű, így kell ezt. Elég volt az unalmas eredetsztorikból.
Többé kevésbé jól működik az új szereplő-négyes is. Az egyértelmű, hogy Vanessa Kirby Sue Stormja viszi a hátán a filmet, a legütősebb karakter és a legjobb színész a négyes közül, tökéletes választás. A Johnnyt alakító Joseph Quinnel sincs semmi nagy baj. Picit keveset kapunk belőle és az írók lavírozhattak volna egy fokkal ügyesebben a komoly, érett és a vicces, bolondos Johnny között. A karakter hirtelen jött önfeláldozó törekvése például annyira a semmiből kerül elénk a vásznon, hogy nem is tud vele mit kezdeni a néző és így értelmét meg erejét veszíti, az egyébként fontos karakter-jellem.
Pedro Pascal és Ebon Moss-Bachrach viszont nem sok vizet zavarnak. Előbbinek egyszerűen nehéz látványos karaktert kihoznia egy sokszor üres, száraz, túlságosan is logikus és mindent a végtelenségig a tudomány mentén, érzelemmentesen előadó Reedből, utóbbi színészt pedig szinte alig látjuk a képernyőn, hiszen teljes egészében CGI kelti életre a Thinget. Itt muszáj persze megjegyeznem, hogy a sajtóvetítésen a szinronos verziót nézhettük meg (sajnos), eredeti nyelven valószínűleg sokkal többet hozzá tesz a karakterhez Ebon Moss-Bachrach, mint így.
De még ezen hiányosságokkal is, a Négyes remekül működik, tökéletes a kémia közöttük és hamar eljutnak arra szintre, hogy a néző aggódik értük.
Ezen segít persze az élvezetes dramaturgia, már ami az MCU-mércét illeti. Csodát azért ne várjunk a filmtől, de tekintve, hogy mennyi öngólt rúgott mostanában az MCU és, hogy mennyire pocsék és amatőr volt mondjuk a Captain America: Brave New World, az új FF-film hozza a kötelezőt. A tempó alól azért néha kilóg a lóláb. Sokszor ültet a nyugalom hintájába a film, hogy aztán csettintésre emelje meg az adrenalin faktort, egy picit simább és jobban felépített átmenet nem ártott volna.
Amit nem értek
Egy picit maradjunk még a színészeknél és a karaktereknél. A Ralph Ineson által megszólaltatott Galactus nagy csalódás. A film leginkább a karakter méretével próbálja lenyűgözni a nézőt, semmi egyebet nem próbáltak kihozni Galactus-ból, ami elég gáz, tekintve, hogy a karakter jóval több, mintsem egy bolygókat faló óriás. Motivációiról vagy pusztán a karakterről magáról szinte semmit sem tudunk meg. Azt mondja a film, hogy itt egy gigantikus gonosz, fogad el, hogy ő a rosszfiú és kész. Kérdéseket ne is tegyél fel.
Julia Garner Ezüst utazója egy fokkal szerencsésebben járt. A karakter feltűnt már a 2007-es FF-filmben is, valami őrülten unalmas és ízetlen megvalósításban. Garner Ezüst utazója sokkal izgalamsabb, sokkal árnyaltabb és a film a múltjába is betekintést enged, még ha nem is sokáig. Mint a film minden porcikájából, belőle is ki lehetett volna sokkal többet hozni, de 2007-hez képest még így is nagy előrelépés, amit a film művel az Ezüst utazóval. Aki pedig amiatt jajgat, hogy miért lett nő az Ezüst utazó… fogja meg a kilincset és lépjen ki mozi ajtaján. Ott jajgathat magának.
És ezzel el is érkeztünk a film legnagyobb hibájához, ami sokkal inkább a stúdió hibája, mintsem a film készítőié. Az új Fantasztikus Négyes ugyanis elég hamar Ötössé bővül és a film vége már el is kezdi feszegetni Franklin Richards (Sue és Reed közös gyermeke) karakterét és jövőjét. Ez önmagában mindenképp dícséretes, de ha Franklinről akarunk beszélni, akkor nem mehetünk el szó nélkül az MCU jelenlegi helyzete és tervei mellett sem. Hat éve már az Endgame-nek és lehet imádni az MCU-t, de azt el kell ismerni, hogy ez alatt a hat év alatt egy centit sem léptek előre, semmiben sem fejlődtek, sőt, legtöbb filmjükkel és sorozatukkal inkább maguk alatt vágták a fát.
Az utóbbi években elkezdett kialakulni az az irány, amiben az MCU végre a mutánsok felé fordul, behozzák az X-Ment, a Fantasztikus Négyest és a nagy terv, hogy a Doomsday kvázi egy teljesen új korszakot indít majd el az MCU-ban. Tök jó, de hogyan? Az utóbbi hat év tapasztalata alapján nem úgy tűnik, mintha a Marvel épkézláb tervvel vagy legalább kellő körültekintéssel készítené a Doomsday-t.
Az új Fantasztikus Négyessel behozták a képbe Franklint, aki a füzetekben Omega szintű mutánsokat eszik reggelire és gyakorlatilag egy teret, időt, anyagot, tulajdonképpen mindent formálni képes, mindenható lény, akinek párja és ellenfele nincs. Mit akar vele az MCU? Mit akarnak kezdeni a Marvelnél egy ennyire nagy karakterrel, egy ekkora erővel abban az időszakban, amikor még a street level hőseiknek sem tudnak biztos talajt nyújtani, nemhogy kitaposni egy olyan utat, ami sikeresen vezet majd a Doomsday és a Secret Wars felé? Félek, hogy erre a kérdésre az lesz a válasz, amit sokszor láttunk már az MCU-tól, hogy leegyszerűsítik és határok közé szorítják a karaktert, amit ha épp Franklinnel tesznek meg…
Túl sok ő ahhoz, hogy az MCU sikeresen mutassa be és már most félő, hogy karakterének mibenléte és ereje elvész majd a tömegben.
Merre tovább MCU?
Még tovább tetézi a Franklint és az MCU egészét érintő félelmeimet az, hogy az új Fantasztikus Négyes előtt nyitva állt az ajtó, hogy végre megválaszoljanak pár fontos kérdést, ám ehelyett becsapta maga előtt az ajtót a film és sarkonfordult.
Egyrészt rendkívül sekélyes és kevés az, ahogy próbálja a Thunderbolts-ot másolni, már olyan téren, hogy felvet néhány komoly morális témát, amikkel aztán nem kezd semmit. Ha akciófilm akar lenni, legyen az, semmi baj. De ha feldob témákat, akkor legalább annyit foglalkozzon már velük a film, mint amennyit a Thunderbolts-ban láttunk, pedig ott sem vitték túlzásba. Itt még azt a szintet sem sikerült megugrani.
Másrészt illett volna, ha a film picit jobban beágyazza magát az MCU terveibe és ha megválaszol pár kérdést. Láttuk például a Thunderbolts végén, hogy a Fantasztikus Négyes elér a 616-os Földre (saját világuk a 828-as Föld), ahol az MCU nagyja játszódik. A The First Steps ezt mintha elfelejtette volna, egyetlen képkocka erejéig sem foglalkozik azzal, hogy a Fantasztikus Négyes miként is csatlakozik majd a már ismert hősökhöz.
Az egyik stáblistás jelenet ugyan behozza a képbe Doctor Doomot, de olyan jelentéktelenül, hogy az a fél fogamra sem elég.
Miért nem pedzegette meg a Fantasztikus Négyes, hogy mivel készül az MCU? Ez a Phase 6 első filmje, ami rengeteg ziccert kihagyott, még olyanokat is, amiket előző filmek tökéletesen előkészítették a számára. Fel nem fogom, hogy ha nem most, akkor mivel és melyik filmmel akarják beemelni Doomot és elindulni gőzerővel a Doomsday felé?! Hiszen a 2026-os Avengers: Doomsday-ig egyetlen egy mozifilmje lesz még a Marvelnek, az új Pókember, amiről már most azt nyilatkozzák, hogy street level sztori lesz. Doom és az új éra ezek szerint teljes egészében a Doomsday-ben indul majd el a maga útján? Thanost és az Endgame-et évekig és sok filmen át készítették elő, az új Doctor Doom jelentette éra pedig egyszer csak úgy berobban majd a semmiből? Nagyon kiábrándító lenne, ha ez lenne a terv, márpedig egyelőre úgy tűnik, hogy erre készül a Marvel.
Kezdek félni a Doomsday-től, de lehet, hogy jobban járunk, ha most nem is foglalkozunk azzal. Maga a Marvel is kezd elveszni a saját sztorijában és a saját filmjei között, akkor mégis hogyan értse meg ezt a katyvaszt a néző?
Nézzétek meg inkább a Fantasztikus Négyes: Az első lépéseket, mert bár közel sem hibátlan a film és nem végképp nem vált meg semmit, mégis élvezetes és méltó bemutatása a Fantasztikus Négyes csapatának, egy délutáni/esti mozizást bőven megér. Aztán bízzunk benne, hogy a Phase 6 ettől csak jobb és összeszedettebb lesz!
Képek forrása: Marvel
