Interjú Bakony Alexával, a Tobi színei rendezőjével

PC Guru Online: A filmednek nyilván van politikai vonatkozása, viszont nem erről szeretnék beszélni. Annál is inkább, mert a Tobi színei nem politizál, hanem sokkal egyetemesebb témákat érint. Elsősorban a szülőséget. Eleve ekkora szerepet szántál Éváéknak [Tobi szüleinek – a szerk.] vagy forgatás közben adta magát a téma?

Bakony Alexa: Nem akartunk politizáló filmet. Túl szerettünk volna lépni ezen és inkább az volt a cél, hogy az embert vizsgáljuk. Eleinte nem tudtam, hogy pontosan mire fog kifutni, nem volt tiszta, hogy Tobi szülei mennyire lesznek ebbe beemelve, de azt tudtam, hogy engem a nagyon személyes része érdekel a témának. De mivel egy tinédzserről beszélünk és a szülei tényleg ilyen mértékben átélték az ő érzéseit, a legjobb szándékkal mellette álltak, egyszerűen nem lehetett őket kihagyni. Aztán rá is jöttem, hogy a történet itt ebben van, a szülő és a gyerek viszonyában.

PGO: A film közben kevesebbet gondoltam magára a transzneműségre vagy az LMBTQ társadalomra, mint a szülőkre. Divatos szóval elfogadónak neveznék ma őket, de a lényeg, hogy nagyon együttérzőek, összetartják a családot és mindent megtesznek a gyerekeikért. Ez szerinted mennyire általános manapság?

BA: Szerintem a nyitottság egyre inkább benne van a levegőben, de ahogy ők ezt kommunikálták, az egészen kivételes. Ha bárhol bekopogtatnék, valószínűleg nem ezt az eredményt kapnám. Ugyanakkor az ő történetükhöz hozzátartozik – ezt a filmben nem volt idő sajnos kifejteni –, hogy mindkét szülőnek nagyon súlyos egészségügyi problémája volt korábban, ráadásul közel húsz alkalommal költöztek életükben. Tehát nagyon sok mindenen keresztül mentek, ami után valószínűleg az ember átértékeli az életét. Szerencsére ők mára találtak egy nyugalmat, egy bázist, és az a fontos számukra, hogy együtt lehetnek családként.

PGO: Minden családban vannak meghitt pillanatok, de náluk annyira bensőséges, közvetlen a viszony, ami szerintem elég ritka.

BA: Iszonyú nehéz dolog jól szeretni, de ők tényleg elképesztőek ebben. Ehhez becsatlakozni érzelmileg elég nagy feladat volt, a szó legnemesebb értelmében. Az volt a nehéz, hogy úgy legyünk jelen, mintha nem lennénk jelen. Ehhez nagyon sok idő, beszélgetés és bizalom kellett. Amikor épp nem forgott a kamera, akkor sem csomagoltunk össze és mentünk rögtön haza, hanem ott maradtunk napokra és beszélgettünk. Bevontak minket a család életébe. Nem tőlünk várták a megoldást, ők ügyesen le tudták rendezni az ügyeiket, de jó volt, hogy velünk is megvitatták a konfliktusokat.

(A képek forrása: Port.hu)

PGO: Gondolom, sokan megkérdezik: honnan ismered a szereplőket?

BA: Az egész téma azért kezdett el érdekelni, mert volt egy transznemű barátom, ami az évek során derült ki róla. Engem nagyon érdekelt a helyzete és hogy mit érezhet. El is kezdtünk vele forgatni, viszont visszalépett, mert nem akarta a nyilvánosságot. Rajta keresztül ismertem meg még több transznemű embert és az LMBTQ támogató szülők csoportját, ahol Éva is tag volt. Kiderült, hogy nagyon közel laknak Szabolcs megyében a nagymamámhoz. Mivel ismerem azt a közeget, az embereket, úgy éreztem, hogy megtaláltam a témát. Utólag örülök, hogy így alakult, mert a közös hely miatt talán jobban is tudtam kapcsolódni hozzájuk.

PGO: A vidéki közeg szerintem nagyon fontos a filmben. Rengeteg sztereotípia él a magyar nyilvánosságban a falvak népével kapcsolatban, mintha ők tudatlanok lennének, hogy durvább szót most ne használjak. Ehhez képest egy kultúrára fogékony, elég tájékozott családot látunk.

BA: Egyetértek. Én is vidéki vagyok. Zalaegerszegen nőttem fel, míg a nagymamám és a fél családom Szabolcsban lakott, tehát az ország két végét is ismerem. Amikor felkerültem Budapestre, szomorúsággal töltött el, hogy él a vidékkel szemben egy lesajnáló hozzáállás. Pedig attól még, hogy valaki – önhibáján kívül egyébként – oda született, ahova, nem kéne lenézni. A kultúrához és a világ információihoz való hozzáférés valóban sok helyen elég korlátozott lehet, de ez nem jelenti azt, hogy az ott élőknek nincs igényük a tudásra. Engem rettenetesen zavar, amikor valaki többnek gondolja magát csak azért, mert a fővárosban él. Szerettem volna határozottan megmutatni, hogy vidéken is vannak kulturált, értelmes és nyitott emberek, akik lépést akarnak tartani a világgal.

PGO: A magyar film eleve keveset foglalkozik a Budapesten kívüli világgal, ráadásul a Tobi színeiben egy kifejezetten nagyvárosi közeghez kötött téma jelenik meg.

BA: Van az a sztereotípia, hogy „megőrült a budai úri gyerek”, nem tud mit kezdeni magával, és kitalálja ezt az őrültséget. Nagyon örülök, hogy itt az a vád nem érheti a Tobit, hogy ő elkényeztetett lenne. A film rácáfol ezekre a gondolatokra. Ráadásul a testvérei cisz-heteró identitásúak és a szülők között is „le vannak osztva” a nemi szerepek, amivel ők békében élnek. Persze nem úgy, hogy Éva csinál mindent és szakad meg, hanem Zoltán is kiveszi a részét a házimunkából. Igazából ők nagyon jó példa arra, hogy hogyan lehet egy házasságot sikeresen menedzselni évtizedekig. És az a hab a tortán, hogy ebbe a családba belefér Tobi, aki nem skatulyázható semmilyen kategóriába sem.

PGO: Manapság ritka az ilyen hozzáállás, de te mindkét fél irányában ugyanannyira voltál nyitott. Felszabadító látni, hogy a kívülállókat, a szülőket, akik esetleg nem tudnak eleget a transzneműségről, nem ábrázoltad butának vagy „gonosznak”.

BA: Igen, mert ez hamis elvárás, hogy mindenki tudja az LMBTQ minden betűjét, ismerje a különböző szavakat és kategóriákat. Én sem voltam „gender professzor”, amikor elkezdtük a forgatást, hanem ugyanúgy meg kellett értenem és tanulnom ezeket, mint Tobi szüleinek. Szerintem Éva nagyon sokat segít azzal, ahogy meg akarja érteni a gyermekét. Fontos, hogy emiatt ne ítéljük el vagy ne váljon nevetség tárgyává, mert érdeklődik, tudást akar szerezni. Szerintem van humor is a filmben: például amikor elárulja, hogy nem is tudja, mit jelent a Q betű. De nagyon fontos, hogy ezt kimondja. Tisztában van vele, hogy ő ezt valószínűleg sosem fogja teljes mértékben megérteni, de megpróbál minél jobban a mélyére ásni. Tobin is érdekes volt látni, hogy eleinte nagyon felkapta a vizet, ha rosszul nevezték meg [a születési nevén, amit tizenhat éves korában megváltoztatott – a szerk.], ami persze jogos. Idővel viszont sokkal nyitottabb lett a szülei irányában. Látta, hogy időt kell adni nekik. Tobi és a szülei között egészségesen működött oda-vissza a kommunikáció.

PGO: Emlékezetes jelenetet említettél, amikor Tobi megsértődik, mert az édesanyja véletlenül a régi nevén szólítja. Semmilyen rossz szándék nem volt benne, pusztán a megszokás miatt elszólta magát. Akkor látszólag rendkívül éles nézeteltérés volt a címszereplő és a család többi tagja között, később viszont nem láttunk hasonló szituációt. Szerinted ők az évek során megtanulták, hogy kell nyíltan, de tisztelettel beszélni az ilyen bonyolult problémákról?

BA: Szerintem igen. A szülei elmondták, hogy nekik tizenhat évig élt egy néven, amit nem lehet kitörölni, kiradírozni, és ezt Tobi meg is értette. Ő próbálta minél erőteljesebben kifejezni, hogy kicsoda, és mégis a régi nevét hallotta. Nyilván elég frusztráló lehetett számára. Szerettem volna a filmmel azt elérni, hogy merjünk ezekről a dolgokról beszélni, merjünk kérdezni, közelítsük a „gender expert” embereket azokhoz, akik szinte semmit sem tudnak az egészről. És ne érkezzenek lekezelő válaszok. Engem is ahányszor megkérdeztek, hogy miről forgatok, hosszasan magyaráztam, hogy mit jelent a transzneműség, a pánszexualitás és a többi kapcsolódó fogalom. De én ezekre türelmesen válaszoltam és sosem gondoltam gáznak, ha valaki nem tudja. Aki viszont úgy érintett, mint Tobi, annak fárasztó lehet állandóan elmagyarázni. Lehet, hogy csak egy kólát szeretne inni, és nem beszélni saját magáról. Ez biztos, hogy nagy teher is lehet.

PGO: A filmből egyébként nem derül ki, hogyan kezelték őt az osztálytársai. Tudatosan kerültétek ezt a témát?

BA: Szerettem volna bemenni az iskolába, de sajnos erre nem nyílt lehetőség. Egy ideig zavart a dolog, de anélkül is kereknek érzem a történetet. A suliban egyébként voltak konfliktusai, de inkább néhány tanárral. Az osztálytársai sokszor kiálltak mellette, nagyon támogatták és felszólaltak, hogy ingben ballaghasson, ne szoknyában. A tizenéveseknek ez már nem okozkülönösebb problémát, hogy valaki transznemű.

PGO: Az is kifejezetten érdekes, hogy egy tinédzsert látunk, aki például nem jelenik meg a filmben kétszer ugyanolyan hajszínnel. Sőt úgy zárul a történet, hogy még ő maga sem tudja pontosan, hogy micsoda, nem világos az identitása. Manapság, ebben a hatalmas információs térben amúgy sem egyszerű eljutni saját magadhoz.

BA: Így van. A felnövésnek, az identitáskeresésnek vannak állomásai. És ha ebbe még a nemiség is belekavarodik, akkor aztán nagyon sok állomása lesz. Tobi egyébként nemcsak a filmben nem szerepel kétszer ugyanolyan hajjal, hanem a való életben sem láttam soha ugyanúgy. A hajszínváltásnak általában voltak okai, kifejezte, hogy ő hol tart. Egyébként a transzneműséget is sokféle módon lehet megélni, amiről elég keveset hallunk. Nem beszélve a non-bináris identitásról. Szerintem Tobi arra az álláspontra jutott, ami már gyerekkorában ott volt benne, hogy ő tulajdonképpen a férfi és a nő között áll. Ezt szimbolizálja a film végén a fotó, hogy ő egyszerre kicsit a kettő.

PGO: A játékidő végén úgy tűnik, mintha békében élne magával, ami a film elején még távolról sem mondható el. Ez csak illúzió, vagy tényleg így van a valóságban?

BA: Tényleg így van. Rengeteg állomáson ment keresztül, és persze sosem lehet tudni, de most úgy tűnik, hogy megtalálta önmagát.

PGO: Zárásként hadd mondjam el, hogy ez volt az első olyan dokumentumfilmes élményem, amikor nem a politika, hanem az ember oldaláról sikerült közelíteni a nemi identitás kérdéséhez. Gratulálok a munkátokhoz! Remélem, sok emberhez eljut majd a Tobi színei.

BA: Köszönöm! Szeretném, ha olyan emberek is megnéznék a Tobi színeit, akik semmit nem tudnak a témáról. Remélem, hogy a film után másképp fognak vélekedni. Éva lehet nagy segítség ebben. Hiszen vele együtt megélve kapunk választ olyan kérdésekre ebben a filmben, amiket valójában mindenki fel szeretne tenni.