[Sorozatkritika] Orgyilkos osztály (HBO)

Izgalmas koncepcióval állt elő 2014-ben Rick Remender és az Image Comics, amikor útjára indította a Deadly Class című képregényszériát. Egy nyolcvanas évekbeli mitikus iskola történetét ágyazták - ázsiai hatásokkal átszőtt - képregény keretei közé. Mint valamennyi varázslatos tinivilágot felfestő sztori, a Deadly Class esetében is csak idő kérdése volt, hogy mozgóképes adaptációt kapjon. A projektet végül a Syfy valósította meg: a kortárs trendeknek megfelelően sorozatot készítettek, aminek első hét epizódját magyarul Orgyilkos osztály címen már láthatjátok is az HBO Go műsortárában (a nyitóévad tíz részből áll majd összesen). Igen díszes stáb állt össze a produkció mögött. Mick Betancourt (Különleges ügyosztály) showrunneri égisze alatt Miles Orion Feldsott és maga Remender közösen írta a forgatókönyvet, a producerek között találjuk a Bosszúállók- és az Amerika kapitány-franchise-ért felelős Russo-testvéreket, míg az egyes epizódokat olyan nevek jegyzik, mint Lee Toland Krieger (Adaline varázslatos élete) vagy az Amerikai istenek készítésében résztvevő Adam Kane és Paco Cabezas. Minden előjel szerint izgalmas és könnyen megkedvelhető sorozat indult tehát útjára decemberben. Az első hét részről írt kritikánkat alább olvashatjátok.

Az Orgyilkos osztály főhőse egy utcára került, ám meglehetősen jóképű, bátor és talpraesett árva fiú, akit tévesen gyanúsítanak a volt gyermekotthonában lakó fiatalok meggyilkolásával. Élete teljesen kilátástalan, mígnem rátalál a szerencse egy titokzatos bentlakásos iskola formájában. A Királyi Iskolának keresztelt oktatási intézményben azonban nem szokványos tudást szerezhetnek a hallgatók, hanem kivételes gyilkosokat képeznek a nehéz sorsú és agresszióra fogékony tinédzserekből. Több harcművészeti órájuk van, kémia helyett méregkeverést tanulnak, sajátosan felfogott pszichológiai oktatást kapnak és olyan rendhagyó házifeladatokat kell teljesíteniük, mint mondjuk egyesek megölése. Ezzel újabb, minden fiatal számára vonzó (már amennyire egy ilyen hely vonzó lehet) mitikus iskolával bővült a popkultúra széles univerzuma. A Királyiban annyi különböző nációjú karakter és szubkultúra tűnik fel, hogy minden néző kedvére választhat saját identitásának megfelelően, hogy kikkel kíván azonosulni (utóbbit segítik a főhősök flashback formájában megjelenő animált előtörténetei is). A hierarchia alján tanyázó punkok és gótok, szenvedélyes mexikóiak, képregényfüggő feketék, mindig kimért és bölcs ázsiai harcművészek, kegyetlen nácirajongók, fanyar orosz monstrumok, eminens yuppie-ivadék, egyszerű fehér amerikai tinik mind megjelennek az iskolában. Némi figyelmet kapnak a különböző területek szakértőinek számító tanárok is, különösen a karakteres igazgató. Szerencsére idővel több szálra bomlik a cselekmény, így az alapvetően pozitív karakterek közül is csak több mint fél tucat útját követhetjük részletesen.

Az egyszerű tinisztorit a nyolcvanas évek külsőségei itatják át. Előtérbe kerül, főleg a Ronald Reagan megölését tervezgető főhős tolmácsolásában, a neokonzervatív-korszak kritikája. Egyfajta lázadó szellem, elitellenesség olvasható ki a műből, amennyiben hőseink nagyjából tíz percente tesznek a yuppie/konzervatív szemlélettel élesen szembenálló kijelentéseket. A korabeli divatirányzatok és szubkultúrák megjelenítése mellett sok zenei betét színezi tovább a történetet, amivel – bár a hangsúly mindvégig az egyes karakterek magánéletén és az iskolai eseményeken marad – többnyire sikerül a korszak hangulatát megragadni. Egy különösen érdekes, nem sokszor látott nézőpontot is bevezetnek az alkotók a nyolcvanas években már kiöregedettnek számító hippik múltban ragadt életének bemutatásával. Az Orgyilkos osztály tehát a különböző nemzeti sajátosságoknak a karakterek viselkedésében és kinézetében történő reprezentációja és a nyolcvanas évek Amerikájának felidézése mellett egy univerzumban kívánja egyesíteni a tinidrámák, a klasszikus akciófilmek, a képregények, a mangák, sőt még a slasherök világát is. Ez hatalmas vállalkozásnak tűnik első ránézésre. A sorozat különböző rétegei, szálai nem is egyszerre jelennek meg egy-egy adott epizódban. Az egyes részek általában más és más tematikára, illetve karakterekre fókuszálnak. A produkció összességében mégis egységes marad, ami hatalmas erényként könyvelhető el.

Az iskolában feltűnő különböző klikkek és szubkultúrák között igen kevés átjárás mutatkozik. A cselekmény maga azért lesz izgalmas, mert a főhős – és felbukkanása nyomán több másik diák – félig titokban, félig az egész iskola szeme láttára lépi át ezeket a határokat. Kalandjaikkal általában életveszélyes helyzetekbe sodorják magukat, ráadásul a sok-sok szál egyre sűrűbben keresztezi egymást. Szinte valamennyi baráti és szerelmi kapcsolat bőséges feszültséget hordoz magában, vagy a kapcsolatok titokban tartásának szükségessége, vagy a különböző feleknek okozott sérelmek által kiváltott bosszúhadjáratok kígyózása miatt. A főhős ráadásul igen hamar egy elfojtott, de a felszín alatt ott lappangó szerelmi háromszögben találja magát, aminél csak az aktuális párjával adódó tengernyi technikai nehézség okoz számára nagyobb fejtörést. Tovább bonyolítja hőseink életét külvilággal való ambivalens viszonyuk. Legtöbbjüket az iskolán kívül – szerencsés esetben – az utca zord világa, míg másokat a rájuk vadászó ellenfelek várják. Kisebb csoda, hogy ennyi párhuzamosan futó szál és kiterjedt viszonyrendszer ellenére sem esik szét Remenderék világa. Sőt rengeteg feszültségével elég izgalmas cselekmény kerekedik belőle.

Az Orgyilkos osztály sokszínű, szellemes, néhol vicces és izgalmas tinisorozat. Közel sem olyan kifinomult és mély, mint például a Harry Potter, de fényévekkel igényesebb több hasonló tinihősökre épülő vámpír- vagy varázslószériánál. Amiben mindenképpen felveszi a versenyt a nagyprodukciókkal, az a képregényből átvett kifejezetten eredeti szimbólumrendszer és egyedi karakterek, a néhol parádésan megkoreografált akciójelenetek, a profi sminkes és jelmeztervezői munka, valamint az erős vizuális koncepció. Sikerült megfelelő színészeket castingolni, akik hitelesen testesítik meg a radikális külső és belső tulajdonságokkal bíró figurákat, míg a vizuális megvalósítás az esetleges további évadok során – növekvő költségvetés függvényében – csak még impozánsabbá válhat. Vannak azonban kisebb-nagyobb hibái és visszásságai is Remenderék alkotásának. Az Orgyilkos osztály legenyhébb betegsége, amiben a legtöbb tinisorozat sokkal mélyebben szenved: a sok lelkizős-drámázós, filozofálgatós rész egy idő után nagyon mesterkéltnek és gejlnek tűnik. A párbeszédek sokszor követhetetlenül töménnyé és fárasztóvá válnak. Jóllehet életszerű dialógusokat adni sziporkázó karakterek szájába olyan kihívás, aminek a tinifilmek közül is csak a legkiválóbbak tudnak megfelelni.

A sorozat egyetlen kirívó fogyatékossága különösen támadható értékszemlélete és értékközvetítése. A képregény-univerzumban aligha kérhető számon a leplezetlen és explicit brutalitás, és ezzel önmagában nincs is baj. A probléma inkább az, hogy az alkotók a tömény kegyetlenséget megpróbálják morálisan is alátámasztani, legitimálni. Lehet, hogy Tarantino filmjeiben több vér folyik, mint ebben a sorozatban, az ikonikus rendező azonban mindig rendkívül groteszk és szatirikus környezetbe helyezi a brutális szituációkat. A legtöbb akciófilm is világosan elválasztja az önbíráskodást és fölösleges agressziót az ártatlanok megvédéséhez szükséges minimális erőszak alkalmazásától. A filmtörténet legnagyobb bosszúfilmjeiben is megjelenik valamiféle igazság és spirituális tartalom a hős cselekedetei mögött, ellenkező esetben a kegyetlenkedést negatív színben tüntetik fel. Az Orgyilkos osztály tanulóinak tettei azonban messze túlmutatnak az átlagnézők által jogosnak vagy legalább elfogadhatónak tartott szinten. Különösen gyomorforgató, hogy folyamatos hamis bölcselkedéssel és feje tetejére állított moralizálással indokolják viselkedésüket. Emellett pedig egész egyszerűen eltörpül az az apró ellentmondás, ami a felvázolt rideg világ és hőseink érzékeny lelke vagy más azonosulható megnyilvánulásai között feszül.

Alapvetően megragadó, igényesen kidolgozott sorozatot hoztak össze Betancourt-ék. Bár a koncepció legalapvetőbb szövetéből is áradó brutalitás nyilván elüldözi a potenciális tiniközönség egy részét, a kritikai és online nézői értékelések egyelőre azt mutatják, hogy jobbára célba talált az Orgyilkos osztály. Elbűvölő karakterei, eredeti szimbolikája, saját maga által felépített univerzuma mind dicséretes elemei a produkciónak. A cselekmény múltbéli idősíkja felkínálja a sorozatok által már sokszor – hatékonyan – kijátszott nosztalgiafaktort is, amivel bizonyára még több nézőt tud megnyerni magának. Az önreflexió nélkül közvetített, sőt legitimnek feltüntetett orbitális erőszak azonban mindenképp számon kérhető az alkotókon. Tinihőseik bűneik ellenére szerethetők, de a csalhatatlan bölcseknek beállított iskolavezetők okoskodásai inkább ostobaságot tükröznek. Pusztán emiatt egyes epizódok úgy megülik a néző gyomrát, mintha nem is egy élvezetes és kifejezetten könnyen fogyasztható alkotással lenne dolga.