Mi a közös egy jéghegyben, egy tudatosan destruktív döntésben és egy teljesen új műfaj megszületésében? Igazából semmi, de a felsorolásból minimum egy dolgot nem lehetett előre látni, és az nem az első kettő volt, hanem a 2022-es év azon nagy meglepetése, amely mind a mai napig az egyik legnépszerűbb játéknak mondható, immáron nemcsak eredeti platformján (PC-n), de szinte minden nagyobb jelenlegi generációs konzolon is. A Vampire Survivors ugyanis tényleg a semmiből érkezett, hogy már a korai hozzáférés első szakaszában tömegeket ejtsen rabul, akiket aztán az 1.0-s kiadásával láncolt magához igazán. A "bullet heavenként" hívott műfajt létrehozó indie titán sikere láttán pedig elmondhatatlanul sokan kaptak vérszemet, így a tömegével gyártott, egy-két kivételtől eltekintve általában silány minőségű klónok tengerében csak idő kérdése volt, mikor próbál kihasítani magának egy szeletet a tortából valamelyik nagyobb, bejáratott szereplő.

Egy új kaland kezdete

Valamennyire azért mégis meglepő helyről érkezett a kihívó, hiszen a Pathfinder: Gallowspire Survivors ahhoz a Pathfinder-univerzumhoz tartozik, amely az asztali szerepjátékok dominálását követően végre a videójátékok világában is elkezdte megvetni lábát, előbb egy döcögős, de annál szerethetőbb adaptációval, majd egy nála sokkal csiszoltabb, grandiózusabb folytatással. Hozományát viszont igazából csak egyetlen fronton kamatoztatja: a leölendő szörnyek repertoárja terén, mivel a műfajából eredően nincs érdemleges története.

A Gallowspire Survivors ugyanis az imént említett bullet heaven zsánerhez tartozik, azaz egy specifikus karaktert irányítva kell a lehető legtovább életben maradni, a leölt ellenfelek után bezsebelt tapasztalati pontokat használva fel a szintlépéshez, illetve az ekkor véletlenszerűen kisorsolásra kerülő aktív fegyverek és passzív képességek kiválasztásához, valamint fejlesztéséhez. Nevesített és egyedi képességekkel rendelkező karakterek helyett itt három kaszt (harcos, rogue, mágus) közül tudunk választani, akik mind a futamok alatt, mind pedig azon túl képesek fejlődni. Utóbbi próbál egyébként a rendszer sava-borsa lenni: mindegyikük egy egyedi képességfával rendelkezik, ahol több szinten is erősíthető egy-egy passzív tulajdonság, növelve ezzel a mozgási sebességet, a támadóerőt, az életerőt, vagy épp az ultimate skill hatékonyságát. Az extra fejlődési réteg szerepét egy különálló potion almenü hivatott betölteni, ahol a gyógyítást, a sebességet és a páncél erejét befolyásoló, véletlenszerűen megjelenő varázsitalok javíthatók, ám a Gallowspire ezen túlmenően – mármint a körök között – sajnos nem igazán tud többet nyújtani.

Újra és újra

A folyamatos újrapróbálkozásokra amúgy küldetésekkel igyekszik motiválni a játék. Ezekből mindig három lehet aktív egyszerre, és egy kisebb összegért akár még le is cserélhetjük őket, de túl sok változatosságot azért ezen a téren sem érdemes keresni: adott számú ellenfél leölése, specifikus akciók (például adott ideig egy helyben állni) kivitelezése próbál valami célt adni egy sok szempontból céltalan élménynek. Mert a műfaj alapjait ugyan tudja, de azon túlra egyáltalán nem merészkedik, jelen állapotában pedig az vele a legnagyobb baj, hogy borzasztóan repetitív és unalmas. Minden kaszt négy aktív fegyverrel és négy passzív tulajdonsággal rendelkezik, ám ezek egyáltalán nem térnek el drasztikusan egymástól, ráadásul a szintlépések sem adnak többet puszta statisztikai bónuszoknál. Egy fegyver vagy tulajdonság sem kap semmilyen különleges csavart, nincsenek evolúciók és kombinációk, igazából semmi, amely megtörné a monotonitást.

Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy maga a mókának helyet biztosító kazamata is egy teljesen kihalt, szinte díszítetlen, hatalmas üres és szürke tér, ami igazából a világon bárhol, bármi lehetne, de semmilyen módon nem aknázza ki a Pathfinder-univerzum gazdag világát. És bár útját még csak most kezdte, szinte az alapoktól kell újragondolnia, mit és hogyan akar ahhoz, hogy labdába tudjon rúgni egy még friss, de riválisokban túlcsorduló műfajban.