Jó pár éve tombol már Hollywoodban az úgy-ahogy történelmi alapokra épített kardozós-sárkányos fantasy filmek divathulláma. Az ismertebb legendákat Trójától a thermopülai csatán át Nagy Sándor viselt dolgaiig már feldolgozták, így a kétségbeesett forgatókönyvíróknak egyre mélyebbre kell ásniuk a könyvtárban egy jó sztoriért, ami kellően akciófilmes, és szerepel legalább a középiskolai tananyagban. A legújabb találat a Beowulf: epikus költemény a VII. századból, az óangol nyelv egyik legrégebbi írásos emléke. (Oké, most adok egy percet, hogy mindenki elképzelje ugyanezt magyarban, az ómagyar Mária-siralommal, ahogy mondjuk Stohl András a legátszellemültebb kiszavazóshow-arckifejezésével belemondja a kamerába, hogy „isa, pur es homou vogymuk", tuti kasszasiker!) Az eposz nagyjából arról szól, hogy Beowulf, a dán király vitéz alattvalója különféle rusnya szörnyeket mészárol le, később ő maga lesz a király, végül úgy hetven éves kora táján egy sárkánnyal döntetlenre adja a küzdelmet, és mindketten meghalnak. Tökéletes alapanyag egy játékhoz (hogy filmhez nem annyira, azt érezhette maga a stáb is, és aranyból renderelt csábító Angelina Jolie-démonnal meg egy szakajtónyi sztárral próbálták eladhatóbbá tenni a sztorit – tegyük hozzá, meglehetős sikerrel).

Üsd-vágd!

Bár nem vártunk Bioshock-szintű történetvezetést a játéktól, a játékmenet egyszerűsége ezzel együtt is meglepő kicsit. Konkrétan annyi történik, hogy időnként minden átmenet nélkül a nyakunkba szakad egy raklapnyi szörny, amiket durván bántalmazunk, és várjuk a következő adagot – a hullámok között pedig néha főellenségek vannak. Ez önmagában még nem baj, elvégre ugyanezt csinálja konzolon a végtelenül élvezetes God of War is, csak itt valahogy semmi értelme nincs az egésznek. A szörnyek láttán be-bevillan, hogy jé, ilyesmi volt a filmben is, de történet egy szál se bontakozik ki (főleg ha a filmet se látta az egyszeri játékos). És majdnem átsiklottunk a legfontosabb jelző felett: élvezetes. A God of War élvezetes, mert az irányítás kézre áll, minden mozdulatunkra hihetetlen vérfürdőt rendez a hős, és észre se vesszük, úgy csúszunk át a gombok összevissza nyomogatásából a taktikus küzdelembe. Na, a Beowulfban semmi ilyen nincs. Az ellenfelek buták mint a föld, egy támadás és egy védekezés variálgatásával végig lehet őket verni egytől-egyig – merthogy sikeres hárítás után rövid időre sérthetetlenné válunk, duplán sebzünk, és a következő ütésünkkel még gyógyítjuk is magunkat. Na emellett minden kifinomultabb taktika megmartad az „összevissza nyomogatom a gombokat, aztán majd csak történik valami" szintjén.

Még azt az ezer éve alapnak számító trükköt is kihagyták a fejlesztők, hogy ahogy haladunk előre, egyre újabb képességeket kapunk – ehelyett csak a már alapban meglevő támadásaink lesznek erősebbek. Magyarán semmi visszajelzés, jutalmazás nincs a játék részéről, valami kis virtuális kockacukor, hogy jól van öcsi, ügyes voltál, most kapsz egy csukottszemmel-balkézzel-fejletépés kombót. A kihívás jellege sem változik, már a tutorial pályán megtapasztaljuk nagyjából a játék bő 80 százalékában ránk váró viszontagságokat. Kapunk viszont néha lovagokat, akik elvileg nekünk dolgoznak (korlátozottan irányíthatjuk is őket), gyakorlatilag pedig tökéletesen megtestesítik egy Tokio Hotel koncert átlag-tinilányát a kora középkorba helyezve: bármit csinálunk, lelkesen ordítják, hogy Beowulf, te vagy a legnagyobb harcos a világon, és néha próbálnak utánozni is minket, de általában csak simán ostobák és idegesítőek. Elvileg ott van a választás, hogy a lovagokkal közösen, őket erősítve (hősi mód), vagy a dühünket szabadjára engedve, bespeedezett Rambóként (ezt én Jack Bauer módnak neveztem el) küzdünk, de nem hiszem, hogy lenne, aki az előbbit választaná (a főellenségeket úgyis csak vérengző módban tudjuk megsebezni).

A monotonitást az ilyen jellegű játékokban minijátékokkal és logikai feladványokkal szokás oldani (már ha az ellenfelek és pályák szimpla változatossága nem elég), és itt is ezzel próbálkoztak a fejlesztők. Bár ne tették volna... A „logikai feladványok" megoldása az esetek zömében az, hogy bekapcsoljuk a már említett berzerker módot, és erre történik valami teljesen logikátlan dolog (például tüzek gyulladnak), és továbbmehetünk. Minijátékra meg remek példa az, amikor egy hatalmas szikla állja el az utunkat. Mit csinál egy bazi nagy sziklával az egyszeri marcona viking harcos? Mind a száznegyven kiló izmát megfeszítve elgördíti az útból? Apró darabokra veri? Fohászkodik az istenekhez, hogy villámokkal és mennydörgéssel pusztítsák el? Nem, nem: rögtönzött Megasztár-selejtező alakul, ahol Beowulf egy „nyomd meg jó időben a jó gombot" ritmusjáték keretében énekkel és tánccal buzdítja népi zenekarát, hogy tolják odébb az akadályt.

Mindehhez erős közepes látványvilág párosul, jellegtelen, három-négy animációt ismételgető főhőssel, és tökéletesen érthetetlen belassulásokkal olyan gépen is, amin vidáman ment a Crysis meg az Unreal Tournament 3. Viszont van egy csomó lassított felvételben mutatott kivégző mozdulat, egyenként egy közepes vámpíros film leforgatására elegendő vérrel.

Gitár és hegedű

A mai játékipar leginkább arról szól, hogy minden játékot hozzunk ki a lehető legtöbb platformra – ennek ellenére vannak műfajok és gépek, amik egyszerűen összetartoznak. Stratégiát és online RPG-t például kizárólag pécén lehet értelmesen játszani (és a szigorúan szubjektív magánvéleményem szerint FPS-t is, bár Sasa és Grath, mint a Kárpát-medence legnagyobb Halo-rajongói, nyilván nem értenek egyet velem). Az ilyen Beowulf-féle megyek-és-kaszabolok játékokat meg pont jó nagy tévére, kontrollerre, és a kanapén fetrengő játékosra találták ki. Persze, meg lehet csinálni számítógépre is, ahogy a We Will Rock You-ból is el lehet játszani a szólót hegedűn, csak minek, ha azt gitárra írták. A fő gond pedig az, hogy – folytatva a nagy ívű metaforát – a Beowulf fejlesztői se hegedülni, se gitározni nem tudnak túl jól: a konzolos verzió is elég gyengécske lett, a pécés meg kész gyötrelem.