Ha Gombóc Artúrnak lenne olyan rokona, aki hozzá hasonló rajongással viszonyulna a roguelike játékokhoz, az biztos, hogy nem unatkozott volna az elmúlt években. Volt itt pixeles és poligonos, kaptunk fantasy vagy sci-fi stílusút, esetleg vicceset vagy horrorisztikusat. Az ember azt hihetné, hogy ezek után már nem igazán lehet újat kitalálni, de a Crypt of the Necrodancer készítői ezt másképp gondolják. Hiszen hány olyan roguelike játék van, melyben nem (csak) harcolni kell, hanem… táncolni?
RISZÁLOM ÚGYIS-ÚGYIS
Oké, a „tánc” kifejezés talán picit erős, mondjuk inkább úgy, hogy ritmusra kell benne mozogni. Minden egyes pálya más és más zenét kapott, ezek üteme irányítja az egész helyszínt, ellenfeleink ennek tempójára mozognak és támadnak és mi is csak ilyen módon tudunk haladni. A csavar az egészben az, hogy bár a pályák minden egyes nekifutásnál véletlenszerűen épülnek újra, a bennük lévő szörnyek mozgása mindig ugyanaz marad. Van olyan, amelyik egyszerűen csak oda-vissza ugrál, de később jönnek olyanok, melyek, ha meglátnak, megpróbálnak elütni, lelőni és így tovább. Mindennek megvan a maga rendje, ezt kell megtanulnunk és kihasználnunk, ha sikeresek akarunk lenni. Igazából minden egyes szint egy-egy apró logikai feladvány: úgy kell őket végigtáncolnunk, hogy mindig a megfelelő ütemben tudjunk támadni vagy védekezni, mely támadás egyébként nagyjából annyit tesz, hogy „ráugrunk” az ellenfélre. Képzeljétek el az egészet úgy, mintha a parketten még azelőtt kell a táncpartneretek lábára lépnetek, mielőtt ő tenne hasonlót veletek.
A legszebb az, hogy ez a mechanika milyen szépen épül bele egy klasszikus roguelike játékmenetbe. Karakterfejlődés nincs; bár a pályán szedhetünk össze gyémántokat, azzal csak néhány indirekt bónuszt nyithatunk meg, illetve különböző tárgyakat vehetünk, melyek véletlenszerűen felbukkanhatnak fel egy-egy elszórt ládában. Az ellenfelekre mondhatjuk, hogy kíméletlenek, de nem azon a módon, ahogy például egy Souls-játékban: gondolkodás nélkül lecsapnak, ha rossz ütemben támadunk rájuk, de megtanulva a ritmusukat lényegében sértetlenül megúszhatjuk a csatákat. A pályák teli vannak titkokkal, találhatunk elrejtett tárgyakat, de akár titkos átjárókat is, a fejezetek végén pedig egy-egy bitang erős főellenfelet is. Aki ismeri a roguelike játékokat, az azonnal otthon fogja magát érezni, és a legjobb, hogy az egészet milyen jól ki tudja egészíteni a ritmikus, pályánként változó tempójú játékmenet, mely egyébként egyfajta időhatárt is szab egy-egy helyszín bejárásához, hiszen nem szólnak örökké a dalok.
UTOLSÓ TANGÓ
Egy ilyen játék legkritikusabb pontja a mellé csomagolt soundtrack minősége, a Necrodancer esetében azonban nincs okunk panaszra: minden egyes pálya határozottan kellemes zenét kapott, stílusuk valahonnan a chiptune környékétől a karcosabb rockig terjed. Ám ha mégsem tetszene a hangzóanyag, akkor a játék be tudja szippantani a gépen lévő mp3 fájlokat is, egészen különös élményt biztosítva ezzel. Látványban a már-már sztenderd pixelgrafikát kapjuk – nem rossz, de azért nem ettől fogunk elolvadni.Tartalom szempontjából sem lehet
Szóval kedves kalandor, ha azt hitted, hogy már mindent láttál, amit ez a stílus nyújtani tud, akkor ajánlom, hogy gondold újra a dolgot. A Crypt of the Necrodancer egészen friss irányba csavarja a régi receptet, méghozzá olyan profizmussal, hogy egyszerűen nem lehet nem imádni. Táncra fel!
