Majdnem öt évvel a Curious Expedition után megérkezett a folytatás, ami ékes példája annak, hogy ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani. Elég, ha kicsit lecsiszolják a már meglévő játékelemeket, szebb grafikát tolnak alá, és hozzácsapnak néhány apró, de hasznos újdonságot. Például azt, hogy immár nemcsak arról szól a játék, hogy kilootoljuk az adott helyszíneket. A felfedezéseknek célja van, ami még jobban motiválja az embert a kutatásban.

Kalandorok, utánunk!

A Curious Expedition 2 elődjéhez hasonlóan egy körökre osztott, roguelike jellegű játék, amiben egy kalandorral és kis csapatával vághatunk neki a felfedezésre váró szigeteknek. Ezek a történet szerint rejtélyes módon jelennek meg és tűnnek el az Atlanti-óceánon. Nem csoda hát, hogy a kalandorok érdeklődését úgy vonzza, mint darazsat a kerti parti, pláne, hogy éppen ekkor zajlik az 1889-es párizsi Világkiállítás, ahol olyan cuccokat kell villantani, amivel lepipálhatjuk egy jött-ment mérnök épülő acéltornyát.

Mi az egyik ilyen elszánt világutazót alakíthatjuk. Első lépésként – miután végigjátszottuk a tutorial pályát és beállítottuk a nehézségi szintet – hősünket kell kiválasztanunk, aztán a kocsmában csapatot verbuválni, végül egy támogatót szerezni, akitől speckó felszerelést kapunk. Már itt érdemes elgondolkodni, hiszen első döntéseink nagyban befolyásolhatják azt, milyen nehéz is lesz a Curious Expedition 2.

Kiszámíthatatlan barátok

Ha főhősünk diplomatikus beállítottságú, és nincs mellette valaki, aki az öklét olyan jól tudja használni, mint a vezető a nyelvét, akkor az akció-szakaszok igencsak izzasztóvá válhatnak. Ugyanígy az sem feltétlen nyerő, ha csapatunk Indiana Jonesból, Rick O’Connell-ből és Lara Croftból áll, akik előbb lőnek, aztán fosztogatnak. Mert ezzel biztos nem leszünk rokonszenvesek az őslakosoknak, akiktől máskülönben embereket és felszereléseket kaphatnánk, esetleg kereskedhetnénk, vagy pihenőhelyet nyújtanának, ne adj isten, segítenének felderíteni a szigetet.

Szóval érdemes a csapatot kiegyensúlyozva tartani, és nem elvinni egy bizonyos irányba. Ám a kiegyensúlyozottság nem egyszerű dolog, mert ezek a fránya kalandorok mentálisan nem a legstabilabbak. A szigetek felfedezése, azaz mozgás közben ugyanis Sanity pontokat emésztünk fel, s ha ezek elfogynak, barátaink sajnos megőrülhetnek. Ilyenkor jön az Insanity Event, ami szenvedések végtelen sorát jelenti – embereink leléphetnek, feladhatják a harcot és csendben meghalhatnak, öngyilkosok lehetnek vagy akár a torkunknak is nekiugorhatnak.

Ebből felépülni nagyon nehéz, ugyanis a Sanity pontokat csak pihenéssel, csokival vagy whiskey-vel állíthatjuk vissza. Nos, pihenni nem lehet mindenhol (pláne, ha már magunkra haragítottuk a helyieket), csak kijelölt helyeken, oda eljutni viszont… Nos, Sanity pontokba kerül. Az édesség és a jó malátalé pedig elég kevés pontot állít vissza, így tényleg csak vésztartalékként használható (mivel drágák, még raktárkészletnyit sem lehet felhalmozni). Szóval alaposan meg kell gondolni, mikor hová megyünk.

Ráadásul komáink egymással sem feltétlen jönnek ki jól. Megesik, hogy X utálja Y-t, ez pedig állandó veszekedéshez, és sajnos a csapat hatékonyságának romlásához vezet. Ilyenkor kirúghatjuk a bajos alakot, ám könnyen lehet, hogy amikor legközelebb összefutunk vele valahol, bosszút áll rajtunk. Szerencsére azért van a dolgoknak pozitív oldala is, hiszen minden egyes sikeres esemény, legyen az harc, felfedezés vagy csak barátkozás a tábortűznél, pozitívan növeli hőseink tehetségét, és egy idő után előléptethetjük őket, ami a szintlépés helyi megfelelője. És minél magasabban áll a társunk a ranglétrán, annál jobb nekünk, hiszen annál erősebb, több bónuszt ad, és így tovább.

Kiszámíthatatlan kalandok

Ami a felfedezés illeti, a random szigetek random lakói kellemesen változatossá teszik a játékot. Hol egy békés gyíkemberbe, hol dinoszauruszokba vagy óriáspókokba futunk, miközben különféle feladványok kerülnek elénk. Néha hajóroncsokat kell áttúrni, máskor azt kell kitalálni, hogyan takarítsuk el az utunkat álló hegyet, olykor pedig a helyi lakókkal kell elrendezni ügyes-bajos dolgainkat.

Ahogy írtam, ez mehet diplomatikusan és agresszíven is. A harc viszont eléggé fapados, ugyanakkor nem túl fair, ugyanis nagyon sok múlik a számítógép generálta szerencsén. Minden körben dobókockákkal kell dobni, ezek határozzák meg, hogy csapatunk mit vethet be a különféle ellenfelek ellen. És hát sajnos semmi garancia, hogy a digitális Fortuna nekünk kedvez, sőt sokszor éreztem úgy, hogy a gép önmaga felé részrehajló. Szóval én inkább preferáltam a diplomatikus utat, de sajnos a harcok sem feltétlen elkerülhetőek. Néha random támadásokat kell átvészelnünk, és hát az is megeshet, hogy az ember visszaél egy jólelkű törzs vendégszeretetével, aztán máris a torkunknak szegezik a lándzsákat.

Ez a fajta kiszámíthatatlanság azonban mégsem rossz, hiszen a végletekig kiélezi a felfedezés örömét, és az ember már csak azért is megindul a következő sziget felé, hogy megtudja, ott miféle kalandok várnak rá.

Persze, mint írtam, a csapattársak alapból meghatározzák, hogy milyen nehéz lesz a küldetésünk, ami kombinálva a pályák randomitásával és azzal, hogy a szereplők elmeállapotával mennyit kell foglalkozni, néha kifejezetten idegőrlővé válik. Szóval érdemes némi nyugtatót is betárazni a Curious Expedition 2 elindítása előtt. Mert ennél a játéknál bizony könnyen megeshet, hogy egyik percben felhőtlen szórakozásban van részed, a másikban pedig a hajadat tépve, színes szóvirágokkal jellemzed a fejlesztők felmenőit. Ám éppen ezért érdemes kipróbálni, mert ilyen formában páratlan élményt nyújthat.