Sivatagi homokviharban ébred. Meztelen testének intim részeit csupán néhány foszlásnak indult rongy takarja. Bal karja hiányzik, alig bír feltápászkodni. De kénytelen nekiveselkedni a pusztaságnak, mert a délibábos horizonton feltűnik egy csapat és egy furcsa lángoszlop. Talán van a közelben egy város, ahol nem ölik meg, ahol szerezhet élelmet és művégtagot, hogy legalább követ fejteni tudjon. Ő Eliza nevű Kenshi-karakterem, akinek már majdnem jóra fordult a sorsa, ám első kuckójából menekülnie kellett, mert jöttek az egyre magasabb adókat követelő, bosszúval fenyegető helyi hatóságok. Útközben aztán elkapták a kiéhezett banditák, akik ellen esélye sem volt a félkarú nőnek. A Lo-Fi Gamest alapító Chris Hunt 2008 óta készülő túlélős-építkezős szerepjátékának fejlesztési ideje a Duke Nukem Foreverével vetekedett, sőt a Kenshi korai hozzáférésű változatáról is olvashattatok már a Guruban. A Dark Soulsok nehézségét túlszárnyaló sandbox program szerencsére Mikulás napján megjelent, és bár az a 10 év nagyon meglátszik rajta, ennek ellenére is egészen jó játék lett.

Mad Maxet megeszik reggelire

A Kenshi kegyetlen, posztapokaliptikus, idegen világában (két nagy égitest is látható az égen, szóval tuti nem a Földön járunk) igazi átlagjóskaként kezdünk, akit banditák, kannibálok, idegen lények és mutáns állatok támadnak meg már az első percben. Nem kötelező egyébként embert indítani, teljesen szabadon testre szabhatjuk a különböző, választható életutaktól függően kialakuló egy vagy több hősünket. Így lehetünk nyers erőt képviselő, „csontbőrű” Shekek, rovarszerű Hive-ok vagy robotszerű Skeletonok is. És itt a többön van a hangsúly, mert a Kenshi Chris Hunt szándéka szerint egy csapatalapú egyszemélyes játék, melyben valahogy társakat kell szereznünk. Egy hőssel ugyanis borzasztóan frusztrálóvá és monotonná válhat az élet, mivel az építkezéshez és a saját kis privát gazdaságunk beindításához érceket, köveket kell bányásznunk, a kutatólabor segítségével új technológiákat kell kifejlesztenünk, és a fegyver- vagy tárgykészítéshez is rengeteg idő szükséges még gyorsított tempóban is. Jóllehet, eleinte elkerülhetetlen a lélekölő grindolás, mert a társak kevés esetben állnak mellénk ingyen és bérmentve. Persze van olyan életút, melyen egyszerre 5 karakterrel indulunk el, azonban gyorsan rájövünk, hogy eleinte még a monoton bányászásnál is keményebb feladat egynél több éhes vagy sebesült hőst menedzselni. Így az első 10 órában kénytelenek leszünk szó szerint túlélni, elviselni a sorozatos kudarcokat és a monotóniát, ami sokakat elijeszthet a Kenshitől.

Azonban Chris Hunt játékát pont a különböző életutak és kalandok aranyozzák be. Magányos kardforgatóként, kitaszított vándorként útnak indulva kicsit képzettebbek lehetünk, mint az én félkarú senkim, a kannibálok vérző foglyai vagy a Holy Nation nevű fasiszta frakció munkatáborában szenvedő rabszolgák. Eleinte szkeptikus voltam, hogy Hunt szerepjátékként emlegeti a Kenshit, és amúgy semmilyen történetet nem rág a szánkba, később azonban megértettem, hogy az Assassin’s Creed Odyssey vagy a Fallout 76 kamumarketingjei ebben az esetben teljes mértékben megállnák a helyüket, mert itt tényleg mi, játékosok írjuk a sztorit. Vannak persze frakciók (Holy Nation, United Cities, Shek Birodalom, banditák, kannibálok stb.), titkos romok vagy elvállalható küldetések, azonban csak tőlünk függ, hogy milyen mértékben lépünk interakcióba a világgal. Járhatjuk a magunk útját, ám ebben az esetben is össze fogunk tűzni valakivel, merthogy a Kenshiben mindenki igényt tart valamilyen területre. Pont olyan kíméletlen és szemét tehát a játék, mint maga az élet: ha már örülsz, hogy van egy kis házad, megtakarított pénzed, biztos jön egy genyó oligarcha, amely követeli a vagyonod egy részét vagy egészét. A véletlenek alakítják Chris Hunt művének történetét, ezért utólag, a fejünkben áll össze egy saját sztori, és ekkor homlokunkra csapunk, hogy milyen zseniális húzás ez az alkotó részéről.

Kényszernosztalgia

Bár a Kenshi a türelmeseket képes beszippantani, nem mehetünk el amellett, hogy technikailag nagyon elavult a program. Bugokkal és összeomlásokkal sokszor találkoztam a tesztverzióban. A karaktermodellek korrektek, azonban a tájak, az objektumok és épületek 10 évvel ezelőtt is homlokráncolásra adtak volna okot, de 2018-ban már roppantul csúnyák. Cserébe persze alacsony a gépigény, a zoom széles skálán mozog (madártávlatból is szemlélhetjük hősünket, majd az arcába is mászhatunk), és elképesztő távolságokat belátni a hatalmas térképen. Chris Hunt ezért is ragaszkodott az őskövület grafikus motorhoz, hogy töltőképernyők nélkül élvezhessük a Kenshi nyílt világát.

Sajnos egyéb játékmechanizmusok is a 20 éves RPG-ket idézik. A tárgylista kezelése vicc kategória, annak ellenére, hogy van automatikus elrendezési lehetőség. Több tárgytípus nem rendezhető egy csoportba, így gyorsan megtelik az inventory, és ha akarjuk, ha nem, a jó öreg Diablo 2 mintájára puzzle-t kell játszanunk a cuccokkal. A harc meg a Kenshi leggyengébb része, ami a fejlődésrendszerből is következik. Az rendben van, hogy például a régi Morrowindhez hasonlóan az a készségünk fejlődik, amit rendszeresen használunk – igen ám, de edzeni csak bizonyos szintű tréningbábukon lehet, melyek ráadásul általában magántulajdonban vannak, így a katonák azonnal levágnak minket, ha rajtakapnak az illegális gyakorláson. Normál ellenfelekkel szemben pedig nincs esélyünk, főleg, hogy nagyon kérdéses még 40-50-es szintű fegyverskill esetében is, hogy kit találunk el, és mikor blokkolunk. Persze a játék megállítható, és átkapcsolhatjuk a karaktert passzív, hárító üzemmódba, ám ekkor is eltalálják, ha nem jó a védelme. Erre hamar ráuntam, így inkább elfutottam még a saját birtokomról is, ha megtámadtak.

Nem túlzás, a Kenshi tényleg a mi játékunk, a lehetőségek játéka, a kezdeti grindoláson kívül sem a harc, sem az építkezés nincs ránk kényszerítve. Aki képes magát túltenni a frusztráló kezdésen, a lélektelen farmoláson vagy a kaotikus harcrendszeren, az nagyon élvezni fogja a túlélést, a felfedezést, a szabadulást, a menekülést, a szenvedést. Ezért pedig az elkért összeg is maximálisan megéri.