Az elsősorban a LittleBigPlanet-szériáról és a Tearawayről ismert Tarsier Studios független csapata már többször bizonyította, hogy nagyszerűen ért a tündéri gyerekjátékok készítéséhez, ezért legújabb alkotásukat a változatosság kedvéért erőteljes horror beütéssel dobták fel. Az eredetileg Hunger címen készülő, majd – talán mert a készítőknek már bevált a „Little” szó – Little Nightmaresre átkeresztelt bűbájos platformer még véletlenül sem gyerekeknek készült, viszont a főszereplője egy gyerkőc, és a legborzalmasabb gyerekkori rémálmainkat hívja életre. Tagadhatatlan hasonlóságot mutat a Playdead csapatának két hasonlóan morbid kultjáték platformerével, a Limbóval és a tavaly rengeteg díjat besöpört Inside-dal, a Tarsier játéka azonban nem egy orwelli disztópiába, hanem egy szürreális lidércnyomásba hajít minket.

Kicsi vagyok én

Egy Six nevű, pipaszár lábú pöttöm kislányt irányítunk, aki elképesztően aranyos mozgással esik-kel egy olyan világban, ahol szemmel láthatólag semmi keresnivalója nincs, és valamiért csak egy rikító sárga esőkabátot visel, hiszen mi sem alkalmasabb viselet a rejtőzködéshez. Horroron belül a Little Nightmares a szörnyek elől bújkálós és menekülős irányvonalat képviseli, ügyességi-logikai platformer lévén azonban nem érdemes a Clocktowerhez vagy az Outlast 2-höz hasonlítgatni, még ha kölcsönöz is ezektől a túlélő játékoktól. A színvilágban és hátborzongató hangulatban rokon Inside-tól többek között az különbözteti meg, hogy oldalnézetes 3D-ben pompázik, vagyis a játékos olyan perspektívából követi az eseményeket, mintha letépte volna egy babaház oldalát, és onnan kandikálna be a szobákban bármilyen irányba mozogni képes kislányra.

Az in medias res felütésből nem derül ki, kicsoda Six, hogy kerül oda, ahol van, és hogy hol is van valójában, mindenesetre egy nyirkos helyen ébred, noha a későbbiek azt sugallják, hogy még javában (rém)álmodik. Humanoid szörnyszülött ellenfeleihez mérten legfeljebb egy nagyobbacska patkány méretével büszkélkedhet, az őt körülvevő hatalmas bútorok azonban olykor mintha senki méretéhez nem igazodnának. Elég az első szobáig elmenni, ahol egy felakasztott embert találunk, de a himbálózó és valószínűtlenül hosszú lábakhoz mérten nevetségesen kicsi a szék, amelyet feltehetően az öngyilkosságához használt, míg Sixhez képest hatalmas. A folyton imbolygó kameraképek és a gyakran változó méretarányok néha teljesen összekuszálják az érzékszerveinket, mégis meglepően gyorsan sikerül elfogadni mindazt az őrült képtelenséget, amelyet a Little Nightmares látvány terén felvonultat, hiszen ez még csak a felszín.

Félreértés ne essék, a játék talán legfontosabb szereplője a groteszk világ, amelyben elveszett kislányként bolyongunk, és nem elég, hogy nem értjük, miért lóg a plafonról zongora, vagy hogyan követhet egy gigászi belső teret egy akkorka csapóajtó, amelyen épp csak beférünk, ráadásul minden ellenünk van. Ha egy magas polcon egyensúlyozva kell elosonni az alattunk járkáló rém elől, garantáltan két váza is az utunkat állja, ha pedig iszkolni kell, vigyázzunk, nehogy ránk dőljön a komód. Ó, ha csak a bútoroktól kellene tartanunk...

Megzabálnám!

A Little Nightmaresben minden az evés, pontosabban az állatias zabálás körül forog: a minket fogvatartó szörnyű hely neve Gyomor, üldözőink többnyire meg akarnak sütni vagy fel akarnak falni, de néha pöttöm hősünkre is váratlanul rátör a csillapíthatatlan éhség. Bár szájbarágós történet helyett csak a rémálomba illő események mesélnek, az evés gondolata mindig ott van a háttérben. Részben az árnyékok játéka miatt az egész ábrázolás olyan tömör és plasztikus hatású, hogy a környezeti elemek szabályosan kitüremkednek a térből, és szinte az az érzésünk támad, hogy nemcsak a kislány, de mi is meg tudnánk markolni némelyiket. A viszonylag könnyű feladványok java is dolgok húzása-vonása vagy dobálása köré épül, legyen szó egy magasan lévő gomb megdobásáról vagy egy fiók kihúzásáról, hogy rögtönzött lépcsővé váljon.

A szétfolyós, kissé gyurmafigura-szerű ellenfelekre határozottan illik a húsos jelző, és groteszk külsejük láttán néha az a benyomásom támadt, mintha a bőrük nem is a sajátjuk lenne, hanem csak élettelenül lifegne rajtuk, akár egy túl nagy ruha. Az alig háromórás játék öt fejezetének mindegyikében egy vagy több jellegzetes rémmel kerülünk szembe, akik közül legtöbbször a bárdot lóbáló szakácsok bukkantak fel az előzetesekben, pedig messze nem ők a legrosszabbak. Rengetegféleképpen tudnak végezni velünk, és bár a kislány egyetlen csepp vért sem hullat ezekben a jelenetekben, párszor azért nagyon nyeltem a sorsa láttán. Egy alkalommal az egyik szakács felkapta, majd közömbösen visszaballagott a konyhapulthoz, ahol egy kibelezett halba tuszkolta töltelékként, míg valamivel később egy esztelen mohósággal zabáló emberforma lény kapta a markába, hogy aztán gondolkodás nélkül a szájába tömje.

Nincs más választásunk, vagy elég gyorsnak kell lennünk vagy okosan kell elcsalnunk az utunkat álló szörnyetegeket, ebben pedig leginkább a terep lehetőségei fognak segíteni. Sokszor elég felmászni egy valószínűtlenül magas könyvespolcra vagy fiókos szekrényre, máskor figyelemelterelésként egy mindig a legrosszabbkor megszólaló játékot dobhatunk arrébb, ha pedig lebuktunk, marad az iszkolás. Egyszerre tündéri és borzasztó látvány, hogy a kis esőkabátos lány az apró lábait szaporán kapkodva is milyen komikusan lassú az őt öles léptekkel üldöző lényhez képest, de néha így is lehet szerencsénk. 

Undorítóan cuki

Bár sikítozni és a székből felugrani nem fogsz tőle, leginkább olyan érzés a Little Nightmaresszel játszani, mint amikor gyerekként a szülői tiltás ellenére túl sokáig maradtál fent horrorfilmet nézni, aztán az ágyadban rettegve próbáltad elképzelni, milyen lehet, ha a bőröd alatt gusztustalan bogarak kaparásznak. A nyomasztó környezet hatására szinte folyamatos a libabőr, de jump scare összesen talán kétszer van a programban, és az sokkal inkább a fokozatosan felépített feszültséggel, majd annak tetőzésekor az intenzív menekülős részekkel hozza rád a frászt.

Sajnos egy-két résznél többszöri nekifutás esetén a feszültség jócskán alábbhagy, és egy ponton a bosszúság veszi át a helyét, néhol ugyanis könnyű elvéteni az ugrást, vagy elakadni egy tereptárgyban, és a checkpointok sincsenek túl egyenletes távolságban egymástól. Azért a bújócskázós részek általában sokadjára is kellően rémisztőek, és a kislány szívdobogását mímelve rezgő kontroller, illetve üldözőnk hirtelen mozdulatai és véletlenszerű tapogatózásai főleg a hosszú, pókszerű karokkal rendelkező legelső ellenfelünknél kiborítóak a jó értelemben.

Itt-ott azért meg tudunk pihenni, és a kis öngyújtónk segítségével néhány fényforrást is meggyújthatunk, erre azonban a környezethez mérten beteg gyűjtögetnivalók felfedezésével együtt magunknak kell rájönnünk, túl sok kapaszkodót ugyanis nem kapunk a játéktól. Ami azt illeti, érdemes az első percekben a gombokat össze-vissza nyomkodva kitapasztalni, hogyan osonunk, sprintelünk, de ne legyenek illúzióink, stresszhelyzetben úgyis össze fogjuk keverni az ugrást a lopakodással.   

Eddig páratlanul élénk képzelőerejű gyereknek hittem magam, aki lefekvés után egészen indokolatlan dolgoktól volt képes rettegni, de a Little Nightmares bebizonyította, hogy vannak még jócskán fóbiák, amik annak idején hála az égnek eszembe sem jutottak. Kár, hogy olyan rövid a történet, pedig így utólag szívesen bepótoltam volna még pár ötletet.