Nehéz dolga lehetett a kiadó által egyszer már megnyirbált Ghost Games dolgozóinak, hiszen úgy kellett visszahozniuk a 2015-ös rebootolással sem sokat javuló NFS-t a köztudatba, hogy közben haldokolnak az arcade autós játékok, és bár a verdákat is főszerepben tudó Halálos iramban filmek még mindig milliárdokat szakítanak a vásznon, már rég nem autóversenyzésről szólnak. Mivel azonban még mindig a szóban forgó franchise áll legközelebb a fő vásárlórétegként megjelölt 15-30 éves korosztály szívéhez, no meg a konkurens Ubisoftnak is egész jól bejött a nemsokára folytatással jelentkező The Crew, logikusan következett a döntés, hogy a 2017-es Need for Speed is egy autós bűnbandáról szóljon, akik bár gondolkodás nélkül törnek-zúznak rendőrautókat az utcákon, a lelkük mélyén jó emberek – vagy valami ilyesmi. Így született meg kétévnyi fejlesztéssel a Payback, ami, hogy, hogy nem, pont abban az esztendőben jelent meg, amikorra az EA megérezte a lootboxokban és mikrotranzakciókban jelenlévő zöldhasúak édes illatát…

A Család

Bűnbandás autós akcióhoz bűnbanda kell, az ifjú Tyler csapata pedig tökéletes megfelel a kritériumoknak. A tipikus „laza fehér srác, aki szerint mindenki kapja be” archetípusból és a Halálos iramban-sorozat Brianéből gyúrt Tyler a történet főszereplője, ő szenvedi el durcás kisgyerekként a játéknak helyt adó Fortune City legnagyobb átverését, mikor is a helyi bűnszervezetnek, amit csak Házként emlegetnek, elege lesz az utakat rettegésben tartó kölyökből és a haverjaiból. A Jason Stathemet idéző, szállítói reflexekkel rendelkező menekülősofőr, Jess és az Angliából importált showman, Mac kénytelenek magára hagyni Tylert a szószban, akit egy kaszinótulajdonos fog melóra,  és majd fél éven át olyan pokoli kínoknak teszi ki, mint hogy reggel kell kelnie, muszáj dolgoznia, felelősséget kell vállalnia a munkájáért, és csak a műszak végén mehet haza. Hat hónap még a Pokolban is jobb lenne, így mikor Tyler megtudja, hogy a Ház megint a bőrére utazik, úgy dönt, összeboronálja a régi bandát, és oda üt, ahol a portának a legjobban fáj: elnyeri tőlük az utcai versenyzők kegyét.

Ha arra gondoltok, hogy ez a sztori kissé butácska, akkor meg kell erősítenem az előítéleteiteket, noha egyben hozzá kell tennem, hogy a Payback szövegkönyve és története csak annyira ostoba, hogy még bőven élvezni lehessen. Személyem sajnos a kelleténél jobban szereti a Halálos iramban filmeket, főleg mióta heist-mozikként működnek, és mivel az új NFS nagyon emlékeztet ezekre a szerethető „butafilmekre”, ezért nekem a Payback kampánya is bejött. Ne várjon senki szépirodalmi elmélkedéseket vagy tarantinós csattanót, ez a történet végig az marad, aminek tűnik, de a maga egyszerűségével eléri, hogy megkedveljük a szereplőket, akik között azért a fő antihős Tyler is kidolgozott személyiséggel rendelkezik. Ez különösen akkor jön át, amikor a versenyeket folyamatosan kommentálja, be-beszól az ellenfeleknek, esetleg a saját teljesítményére (vagyis hát a játékos képességeire) tesz keresetlen megjegyzéseket. Teszi ezt úgy, hogy nem válik idegesítővé vagy önismétlővé – szerintem, teszem hozzá, mert azért hallottam ellentétes véleményeket is. A sztori egyébként a teljes karriert összefogja, és mivel a Payback megörökölte a korábbi NFS-ek online komponensét, mondhatni a multit is.

Fortune City, a bűn városa

A játékmenet nem sok újat mutat azoknak, akik játszottak a Rivalsszel vagy a 2015-ös epizóddal, de akik nem, azoknak íme, egy rövid összegzés: adott egy viszonylag nagy terület, Fortune Valley, ami a már említett, Las Vegasra hajazó nagyvárost és a környező sivatagos, dimbes-dombos vidéket foglalja magába, és ami tele van mindenféle kihívással, versennyel, üzlettel, tuningshoppal. A cél minél több bajnoki cím összegyűjtése, ehhez pedig különböző versenykategóriákban kell jól teljesíteni. Fentebb azt írtam, a történet főszereplője Tyler – ez igaz is, a játékban viszont nemcsak őt, hanem Jesst és Macet is irányíthatjuk, akik más-más járműosztályokhoz értenek. Tyler versenyző, azaz a gyors, de aszfaltra termett kocsik volánja mögött érzi jól magát. Jess menekülősofőr, neki csak az számít, hogy a kocsi minél több zúzást viseljen el. Mac pedig kaszkadőr és off-road specialista, tehát driftel, ugrat, farol, mindezt úttalan utakon. A koncepció kellemes változatosságot garantál, mivel pedig a történet bűnözőkről szól, olyan küldetések is előfordulnak, amelyekben nem versenyezni kell, hanem a régi Driver-játékok vagy GTA-k mintájára menekülni, rombolni, karambolozni. Mi tagadás, nehéz ellenállni a néha megmosolyogtatóan agresszív játékmenetnek, amit ráadásul arcade, de nyomokban valószerű elemeket is tartalmazó fizikával és irányítással fejeltek meg. Kiemelném a már említett driftelést, amit minden más játékban utálok, itt viszont nagyon élveztem, pusztán azért, mert a Ridge Racer „nyomj meg egy gombot és csússz” mechanikáját egy nagyon látványos és hasznos kameranézettel fejelték meg a Ghost Gamesnél, ennek köszönhetően pedig pontosan látom, hol csúszik az autóm és mennyi helyem van még a manőverezésre. Primitív, persze, de élvezetes – és hát egy NFS-től ennél nem is várhatnánk többet. Azaz, már hogyne várhatnánk: jó autókat, látványos vizuális tuninglehetőségeket, na meg egy olyan fejlődési modellt, amitől nem tépjük ki a hajszálainkat.

Visszafizethetem?

És itt kezdődnek a bajok. Először is, a különböző tuningfelszerelések és festési elemek csak a sztori előrehaladtával nyílnak meg, a mezei autókázás tehát kilőve, marad a grindelés, ami ráadásul egyre rosszabb lesz a kampány közepétől. Ahhoz ugyanis, hogy az újabb és újabb kihívásokon is megálljuk a helyünket, nagyon erős verdára lesz szükség (a teljesítményét szintekkel jelzi a program), és noha a felhozatal a terepjáróktól kezdve a szuperautókig mindent magába foglal, sajnos csak utólagos fejlesztéssel lehet őket elég erőssé tenni egy-egy komolyabb verseny megnyeréséhez. A futamok előtt ellenőrizhetjük, hogy egy adott megmérettetésre mi az ajánlott autószint, és hát mellette ott van a saját kocsinké, ami az esetek többségében eltörpül az előbbihez viszonyítva. A megoldás a grindelés, újabb és újabb kihívások és versenyek teljesítése, na meg az autók fejlesztése, amihez nem alkatrészeket, hanem kártyákat veszünk. Igen ám, de utóbbiak látszólag véletlenszerűen jelennek meg a boltokban, melyek választéka – a mobiljátékokhoz hasonlóan – adott mennyiségű valós idő elteltével frissül csak. Ez az idő eleinte 30 perc volt, majd a botrányok miatt csökkent 10-re, sőt mikor ezeket a sorokat írom, az autók és alkatrészek ára is lejjebb ment, a versenyekkel az eredeti összegeknél jóval többet lehet kaszálni. A változtatásoknak pedig nincs vége, további finomhangolások várhatóak, így mire ezt a cikket olvassátok, talán már rá sem fogtok ismerni a Paybackre. Ez pedig bár dicséretes, de jobb lett volna, ha a rögtön így kezdik a dolgot a Ghost srácai – főleg mert a már említett mikrotranzakciók, noha nem garantálnak jobb cuccokat, erősen befigyeltek a megjelenéskor, úgy ugyanis hamarabb lehetett kártyákat venni a kocsikhoz, semmint in-game várakozva 30 percig – ami persze nem garantálta, hogy egy frissítés után rögtön rálelünk a szükséges cuccokra.

Flúgos futam

A fentebb taglalt béna fejlődés mondjuk nekem nem vette el a kedvemet a játéktól, mert a mesterséges intelligencia elég kihívást nyújt, az akciódús száguldozás pedig csak úgy pumpálja az adrenalint. Külön öröm, hogy ismét vannak zsaruk a környéken, noha szabad autókázáskor nem állják utunkat – ez sokakat zavart, engem viszont annak idején bosszantott a Rivalsben, hogy még az adott versenypont eléréséig is folyton lesnem kellett a jardot. A magam részéről tehát kellemes csalódásként éltem meg a Paybacket, ám fontos megjegyezni, hogy a teljes árat ez a játék sem éri meg. Jövő ilyenkor viszont, szénné patchelve, 5000 forintért jó kis ajándék lesz.