Túlzás nélkül állítható, hogy a 2010-es évek elején a fekete-fehér Limbo megreformálta nemcsak az indie-játékok műfaját, de úgy összességében a teljes videójátékos ipart. Egy borzasztó kreatív és stílusos platformert kaptunk a képében, amely nem volt rest az érzelmeinkkel is játszani, miközben egy komor, felnőttes történetet mesélt el, olyan klasszikusokat megidézve, mint A Legyek Ura. A Silt nagyon hasonló a Limbóhoz, és nemcsak a tálalása miatt – ebben a játékban a szürrealizmus már-már H.R. Giger-i magasságokban jár.

Cthulhu, te vagy az?

Központi karakterünk egy mélytengeri búvár, akiről kvázi semmit nem tudunk a kaland elején. Vele kell pályáról pályára úszkálnunk, miközben logikai feladványokat oldunk meg, és próbálunk nem meghalni. Mert bizony a mélység sötét és tele van iszonyattal, ahogy azt mindjárt a játék elején megtapasztalhatjuk, mikor az ártalmatlannak tűnő halak egyike simán végez velünk. Szóval itt meghalni legalább annyira könnyű, mint a Limbóban, és ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre veszélyesebb a környeztet is. A játékmechanika lényegében arra épül, hogy mi – egyfajta entitásként – bármikor „megszállhatunk” körülöttünk úszkáló halakat. Általában mindig ebben rejlik a továbbjutás kulcsa, ugyanis a kisebb, fogas, piranha-szerű halak át tudnak rágni például utunkat álló láncokat, míg a nagyobb, pörölycápára emlékeztető fajok össze tudnak zúzni sziklákat és egyéb akadályokat. Minden megszállható halnak van valamilyen speciális képessége, amiket rendre ki is kell használni, ha tovább akarunk jutni.

Emiatt a Silt játékmenete nem annyira folytonos, mint a Limbóé volt, sokkal inkább emlékeztet például a Creaksre. Minden egyes pálya egy teljesen új, vizuálisan megkapóan szép puzzle, ahol rá kell jönnünk a megoldás kulcsára. Amiben viszont a Silt egyértelműen kiemelkedik, az a hangulata, és az e köré csomagolt látványvilág. Lovecraft művei óta tudjuk, hogy a mélység bizony számos ismeretlen fenyegetést tartogathat, és a Silt ezeket elénk is tárja: óriási, groteszk lények (itt mélytengeri góliátoknak nevezik őket) sziluettjei rajzolódik ki a zavaros vízből, elfeledett, ősi civilizációk építményei árulkodnak egy valaha a víz alatt élt népségről, melynek megvoltak a saját istenei. A dizájnt tekintve a Silt szenzációs, a hatalmas, aprólékosan kidolgozott, egészen szürreális gépek már-már H.R. Giger (Alien) munkáit idézik – a sejtelmes zene pedig erre csak rátesz néhány lapáttal.

A névtelen város

A Silt egy misztikus, rejtélyes szimbólumokkal teli utazás a mélyben. Erősen épít a felfedezésre, és hogy minél több részletet akarj megtudni egy letűnt világ népéről, elfeledett romjairól és ősi gépezeteiről, melyek méretét látva a játékos is aprócska halnak érezheti magát. Mindezt egy logikai feladványokkal megspékelt játékmenetbe ágyazták, amihez a Mr. Mead nevű művész készített elképesztően csodálatos háttereket. PC-n az irányítás kissé körülményes, illetve egy-két feladványnál percekig nem tudtam, hogy mit is kéne csinálni, de utóbbi nem negatívum, hiszen ez egy ilyen műfaj. Talán nem lesz akkora klasszikus, mint a Limbo (pedig megérdemelné!), viszont a Silt így is egy nagyszerű puzzle-kalandjáték lett, amelyre már csak vizualitása miatt is érdemes ránézni!