A Red Stage Entertainment kis csapata leginkább érzelmes, mélyebb jelentéssel bíró történeteket szeretne elmesélni nekünk. Már első játékuk is igazán egyedi lett, és nem csak azért, mert egy apró, mindössze 8 főt számláló stúdióról van szó, hanem, mert az alkotók egy része maga is számi. De kik is azok a számik? A Lappföldön élt, finnugor nyelvet beszélt bennszülött lakosok, akiknek mai leszármazottai Finnországban, Svédországban és Norvégiában találhatóak, de számuk meglehetősen kevés. A különleges téma tehát adott, lássuk is, hogy mit sikerült kihozni belőle!

Varázsdob-szóló

Történetünk főszereplője Áilu, egy fiatal pásztorlány, aki rénszarvasokat őriz. Egy átlagosnak tűnő napján csatlakozunk hozzá, de hamar kiderül, hogy ez csak a látszat: az egyik jószág megszökik, nekünk pedig természetesen meg kell őt találni. A gyönyörű területeken barangolva és álmélkodva talán meg sem fordul a fejünkben, hogy itt hamarosan tragédiák sora veszi majd kezdetét: a faluhoz közel lévő kátrányégetőben baleset történik, és egy különös fertőzés kezd el terjedni a környéken, nem kímélve sem az élővilágot, sem a tájat. Öröm az ürömben, hogy rálelünk egy ősi, elvarázsolt sámán dobra, a Goavddisre, ami a számi gyógyítók, vagy másnéven Noiaidik eszköze volt. Feladatunk innentől kezdve, hogy felderítsük az infekció forrását, de nem is akárhogyan! Mielőtt ebbe a végső kalandba belevágnánk, össze kell szednünk a dobhoz tartozó 4 állati szellemet, akik egyenként uralják a levegőt, a földet, a vizet és a tüzet, különleges képességeikkel pedig sokat segítenek.

Szarvas-simogató

Az alapkoncepció érdekes, az a pár karakter, akivel pedig találkozunk és szóba elegyedünk, egytől egyig egyedi és szerethető. A történet egész estés rajzfilmnek kiváló alapanyag lenne, de mint játék, sajnos ez már korántsem mondható el róla. Sztori-orientált programhoz képest az ugrálós részek nagyon nehézre sikerültek, és ezeket Áilu nem túl precíz mozgáskoordinációja sem könnyíti meg. Ha nem időzítünk pontosan, vagy egy kicsit is máshova érkezünk, mint kéne, rögtön a halálba zuhanunk. Pozitívum, hogy általában egyből az akadály elé spawnolunk vissza, negatívum viszont, hogy a rendszer nem ajánlja fel a lehetőséget a feladat elskippelésére vagy könnyítésére, pedig a történethez az ugrabugrálás semmit sem tesz hozzá, a játékosban pedig csak felesleges frusztrációt okoz.

Tájékozódni a dob segítségével tudunk, ami megszólaltatva különös lábnyomokat fed fel a földön, elvezetve minket következő célunkig, de ettől függetlenül felhasználóbarát megoldás lehetne egy kisebb térkép, hogy nagyjából el tudjuk magunkat helyezni a térben. Viszonyítási pontunk nem sok akad, néhány hely pedig annyira sötét, ködös és szűk, hogy pillanatok alatt össze lehet zavarodni. A hangulatteremtés mindezek ellenére remekül sikerült, amit az autentikus háttérzenék, az érdekfeszítő történesek, a számi szinkron és folyamatos dobszólónk csak még jobban megerősít. A fő küldetés-sorozatok mellett még kisebb mellékküldetéseket is kapunk, amiket teljesítve sok érdekes információval lehetünk gazdagabbak, például megkereshetünk elszórt jegyzeteket, titkos ládákat vagy szökevény kisnyuszikat (amiknek kimondottan érdemes elolvasni a leírásait).

Az egyik legfontosabb, HA nem a legfontosabb kérdésre pedig a válasz: igen, a rénszarvasokat meg lehet simogatni. Mindegyiket. Rengetegszer. Mindent összevetve a Skábma – Snowfall egy csodás történetű, szerethető karakterekkel operáló játék, aminek megvannak a maga hibái, de a fejlesztők folyamatosan szemmel követik a visszajelzéseket, így valószínűleg a zavaró dolgokon hamarosan könnyíteni/változtatni fognak. Aki szeretne egy hangulatos, az északi mitológiához kötődő pár órás kikapcsolódást, annak azért mindenképpen megérhet egy próbát.