Ugyan az angol Rebellion régen kezdte az ipart, rengeteg konzolos játékot tett le az asztalra, mégis leginkább a 2005-ös Sniper Elite hozta el a hírnevet a stúdió számára. Látható ez abból, hogy bár régebben még mindenfélébe belekóstoltak az alkotók, az utóbbi négy évben semmi máshoz nem nyúltak, csak a külső nézetes, mesterlövészes szériához és annak mellékágához, a náci zombik levadászásához (Nazi Zombie Army). Valahol érthető a lelkesedés a franchise iránt, 12 évvel ezelőtt még én is oda és persze vissza voltam a korhű, autentikus kúszószimulátorért, amit ráadásul unokatestvéremmel kettesben, kooperatív módban is sikerült végigjátszani, de na, azóta eltelt több mint egy évtized, az igények és elvárások pedig alaposan megváltoztak. Ez már a 2012-es, remake-ként funkcionáló V2-nél is megfigyelhető volt, hiszen a modernebb látványon és a remek, kellően brutális „X-Ray” lövéseken kívül nem sok mindent tudott felmutatni, a két évvel későbbi harmadik epizód pedig egyértelművé tette, hogy innen már csak lefelé megy a menet. A rossz pályakialakítás, a lélektelen és hatalmas helyszín, a felesleges és semmilyen történet egy simán kihagyható folytatást szült, ami után kíváncsi voltam, mire megy a csapat a negyedik résszel. Abban biztos voltam, hogy olyan jó már nem lesz a Sniper Elite 4, mint amilyen az első kettő volt, de bíztam benne, hogy az alkotók kicsit jobban összekapják magukat, a közepesnél csak picit jobb előzményt pedig mindazok elfelejthetik, akik velem együtt majd bealudtak a kampánya alatt.

OLASZORSZÁG, TE CSODÁS!

Persze, ahogyan az sejthető, nagy reformokat ezúttal sem kell várni. A helyszín Olaszország, ahol, mint mindig, az OSS tiszt Karl Fairburne bőrébe bújva kell segíteni a helyi lázadókat. A történet egyből a harmadik epizód cselekménye után játszódik, most is halálos rakéták állnak a középpontban, és maga a kampány pedig… nevetséges. Legalábbis az alig létező sztori szempontjából, ami a már letudott trilógia után éppen csak nem készteti sírásra azokat, akik nehezen viselik az ötlettelenséget és önismétlést. De nem is azért megy az ember háborúba (legalábbis videojátékban), hogy ott innovációt és nagyszabású történetmesélést keressen, elég a tökéletesen működő frontvonal is, a Sniper Elite 4 pedig a hozzávetőlegesen nyolc-tíz órás kampány alatt ezt legalább fel tudja mutatni.

Legalábbis nagyjából. Hiszen vannak problémák a nyolc misszió leküzdése során, de ezek tulajdonképpen már az első két résznél is megtapasztalhatók voltak, így számomra semmilyen meglepetést nem okozott a jelenlétük. A gyengécske MI éppen úgy nem újdonság, mint egy-egy kisebb beragadás és bug, bár előbbi a leghangsúlyosabb. Az ellenfeleinket jelentő egyenruhások (nem, most nincsenek zombik, Hitler éppen nem az okkult tanokat kergeti) pillanatok alatt képesek megfeledkezni lelőtt bajtársaikról, akik ugyan a közelben hevernek, de ha nincs nyom, akkor az életben maradtak inkább őrjáratoznak tovább, a kollégák biztosan csak megbotlottak, majd szánt szándékkal megfejelték a homlokukba fúródott golyót.

Szóval MI nincs, vagy legalábbis nem olyan, amit jómagam, mondjuk, 2017-ben elvárnék, de ez ne szegje kedved, mert ha a leírtakon túlteszed magad, kellemes szórakozás vár. Ott van eleve a térképek kialakítása. Egy misszió egyetlen, egészen nagy helyszín, ahol kedved szerint ténykedhetsz. Látható, hol vannak az elsődleges és mellékes feladatok, mit kell lerombolni, ellopni, kit kell megölni, mit kell feltartóztatni, az pedig már rajtad múlik, hogy állsz neki mindezeknek. Ha kedved tartja, kihagysz egy csomó felesleges kört, a lényegre összpontosítasz, ha pedig úgy gondolod, a legeldugottabb kis szobát is áttúrod a jegyzetek és naplók, levelek után kutatva. Sőt ha úgy érzed, senkit nem bántasz, elkerülöd az őröket, de akár mindenkit le is késelhetsz, meg is lőhetsz, a vertikálisan is szépen tagolt pályák mindenre lehetőséget adnak. A tornyokból és magaslesekből lövöldözve, csapdákat állítva éppen úgy eljuthatsz a szint végére, mint a növényzetben kúszva, persze hangos puffogtatás mellett könnyebben és gyorsabban megragad a halál karmos mancsa. Ezért is érdemes a környezeti zajok és beindított gépek morajlása jótékony takarásában végezni az áldozatokkal, akiket testközelbe jutva el is lehet rejteni. Lehetőség tehát van bőven, a megnyitható skilleket is ennek megfelelően lehet variálni (jobban bírod az esést, növeled az életerőd, több töltényed lesz), egy misszió pedig 30 vagy akár 180 percig is tarthat, de a multi talán még több izgalmat tartogat. 

TÖBBJÁTÉKOS KÁNAÁN

Kezdve azzal, hogy ismét lehet kooperatív módban kampányolni, avagy ismerőssel és ismeretlennel is nekiállhatsz a missziók teljesítésének, ami persze sokkal élvezetesebbé teszi a kalandot. Aztán ha ez már megvolt, ott a már jól ismert Overwatch opció, aminél az egyik fél egy magaslati pontról védi a pályán tevékenykedő, a feladatért harcoló bajtársat. Ha pedig mindened a hordamód, akkor a Survival négyfős túlélése lesz a kedvenced a 12 körön keresztül egyre csak nehezedő kihívással. És persze nemcsak kooperatív, hanem kompetitív opciók is a rendelkezésedre állnak. Hagyományos Deathmatch, két csapatban elkövetett öldöklés, ráadásul ezeknél szinte bármit beállíthatsz, hogy kedved szerint menjenek le a meccsek. A szélerősség jelentősége csak egy apróság, amit skálázhatsz, ezenkívül szinte minden belőhető a saját ízlésed szerint, így közel végtelenné téve a felhozatal mennyiségét. És akkor az olyan érdekesebb játékmódokról még nem is beszéltünk, mint amilyen az, amikor a nagyobb távot lövők nyernek, vagy aminél a két csapat egy átjárhatatlan területen osztozik, így csak és kizárólag a távolból végezhetsz a többiekkel. 

OSONÓ ELIT

Lehetőség és változatosság tehát bőven van a Sniper Elite 4-ben, főleg, hogy a kampány helyszínei is mindent megtesznek az unalom ellen. Napos sziget, erődítmény, nagyon szép kolostor, kikötő falu, gyönyörű erdő... utóbbinál speciel tátva maradt a szám – nem mondom, hogy szebbet még nem láttam, de mindenképpen üdítő volt a felfedezhető terület a látványos zöldövezettel, ami tényleg életszerű és hangulatos. A színészeket különösképpen nem lehet kiemelni, de ez megint olyan, amit nem is különösen vártam el egy Sniper Elite-epizódtól.

Más kérdés, hogy ez a cím már nem is kifejezetten fedi a játék lényegét, elvégre jóval kevesebbszer van mód a mesterlövészkedésre, a terep és a helyzet sokszor nem ad lehetőséget a távcsöves gyilkolásra, helyette sokszor azon vettem észre magam, hogy tőlem szokatlan módon inkább osonok az ellenfelek háta mögött, hogy egy óvatlan pillanatban csapjak le gyanútlan áldozataimra. Ártani ez abszolút nem árt a játékmenetnek, csak hát az első két részben inkább messziről lövöldöztünk, biztos fészekből, ha már egyszer a Sniper ott van a címben – ettől függetlenül a röntgenszerűen mutatott X-Ray találatok még mindig ugyanolyan fájdalmas realizmussal és brutalitással bírnak, mint eddig. Nem, még ennyi idő után sem tudtam megunni a kitörő csontok, a szakadó hús látványát, amihez a hang is sokat hozzátesz, noha kellőképpen el is rettentenek a leírtak. Avagy összességében működik a recept, ezúttal sikerült megint szórakoztatóvá varázsolni az összképet, ám igazi újdonság most sem került a rendszerbe, aminek hála azt mondom, többet már tényleg ne próbálkozzon a csapat. Főleg ne ilyen árfekvésben, mert a Sniper Elite nem a tripla-A kategória része, így kissé túlzás az árazás, a háborús Berlin pedig továbbra is a legjobb helyszín volt, nem kéne erőltetni az újabb és újabb frontvonalakat.