Tesztek

2013 májusában a Master of Magic szellemi örökösének szánt Worlds of Magic átszakította a 45.000 fontos célszalagot a Kickstarteren, és rögtön fejest ugrott a 4X játékok világába. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a mutatvány vége. Vajon beleáll az iszapba, vagy egy remek hajrával elfoglalja a varázslatokra kihegyezett mellékág két évtizede üresen árválkodó trónját?

A Tango Gameworks a tavalyi Evil Withinnel megmutatta a világnak, hogy igenis van létjogosultsága a túlélőhorror-játékoknak a nagy költségvetésű programok ligájában, idén pedig a DLC-knek állít kiváló példát a különc stúdió a remek The Assignmenttel.

Az Unruly Attractions tervezője elhunyt nagymamája emlékére egy belső nézetes puzzle-platformjátékot készített, és noha az ötlet nagyon szép, sajnos a végtermék csak idegtépést és frusztrációt okozott.

David Braben és apró brit csapata visszatér egy újabb körre ahhoz a stílushoz, melyben már sikerült néhány emlékezetes alkotást összehozniuk. A látvány viszont csalóka: a Screamride csak első ránézésre egy szokásos újabb hullámvasutas játék.

Meglehetősen sok esztendeje már annak, mikor Sid Meier nemcsak a nevét adta egy játékhoz, de ténylegesen közre is működött benne, most viszont eljött az idő, hogy a veterán sztratégosz fejest ugorjon a mélyvízbe.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a rendezői változatokról, bővített, limitált, felturbózott és egyéb szuperlatívuszokkal illetett kiadásokról nekem egy szó jut eszembe: a lehúzás. Ezért is rémültem meg, mikor a szívemnek oly kedves Dragonfall megkapta a magáét…

Aki csak egy kicsit is ismer, az tudja rólam, hogy dolgozik bennem egyfajta „tündér keresztanya hozzáállás”, és folyamatosan anyáskodom a körülöttem lévőkön. Ezek után nem lepődtem meg, amikor wilson előállt az ötlettel, hogy én teszteljem a Shelter második részét.

A szépség nem ér semmit ész nélkül, tartja a régi mondás, és ez különösen igaz a Pneuma: Breath of Life című programra, ami egy gyönyörű, de teljességgel üres, nagyon könnyű, ráadásul falatnyi hosszúságú logikai játék.

A Zelda-klónok kínálata meglehetősen szegényes PC-re, a konzolon született műfaj manapság is már inkább a mobileszközökön hódít. Ezt az űrt hivatott betölteni az Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas PC-s portja, ami valóban hiánypótlóra sikeredett.

Régóta álmodozol arról, hogy a régi idők nagy szerepjátékai, a Baldur's Gate vagy a Planescape Torment végre folytatást kapnak? Még mindig összetettebbnek tartod a régi klasszikusokat a modern utódjaiknál? Akkor örülhetsz: a Pillars of Eternity neked készült!

Már-már menetrendszerű, hogy minden évben felbukkan legalább egy apró független fejlesztés, mely könnyedén felveszi a versenyt a hatalmas stúdiók szuperprodukcióival. Idén viszonylag gyorsan megérkezett az első példa: az Ori and the Blind Forest minden tekintetében a profik ligájában játszik.

A gördeszkás programok általában mindig nagy közönséget mozgattak meg. Az OlliOlli első része nem érte el a legendás Tony Hawk-széria sikereit, de a koncepciójából fakadóan ezt kár is volt tőle várni. Azért egy folytatást így is megért az alapötlet.

Mindig is el tudtak bűvölni a teljesen egyedi hangulatú, már-már beteges ötletekkel tarkított indie játékok, főleg ha némi pszichedelikus beütés is társul hozzájuk. A Mushroom Men ilyen téren abszolút megfogott, ám sajnos nem vált a kedvencemmé.

Mindig öröm, mikor olyan gyöngyszemre lelhetünk, amely fiatalkorunk legszebb pillanatait idézi fel bennünk. Ilyen a Mute Crimson+ is az Iced Lizard Gamestől, mely mosolygós lepke-főellenfelet és bugyuta párbeszédeket egyaránt tartalmaz a jól működő játékmenet mellett.

A jó munka elvégzéséhez többek között ugyan valóban idő kell -- ez azonban nem feltétlenül igaz a számítógépes játékok világára...

Legutóbb a Captain Toad kapcsán örvendtünk annak, hogy a Nintendo mennyire komolyan veszi a saját sorozatait és a tágabban értelmezett minőségi videojáték-fejlesztést. Nos, a Mario Party sorozat tagjai viszont mintha picit kilógnának ebből a szemléletből…

Ha létezik játék, amely egy komplett platformot is meg tud menteni, az mindenképp a Monster Hunter-széria, amely egymaga tehet arról, hogy a PlayStation Portable egyedül Japánban nem volt hatalmas bukás. De a 3DS-nek is segít?

A Hotline Miami óriási sikerének váratlansága után nem túlzás azt mondani, hogy a második részre nemcsak az indie-játékosok vártak nagyon, hanem az egész világ. S mennyire kár, hogy pont főműsoridőben szerepel le teljesen a játék, ami most igazán tarolhatott volna.

Kevesen számítottunk rá, hogy a Magicka mögött álló csapat egy újabb kooperatív csodácskával rukkol elő, pedig az Arrowhead már a mágusos játékával is beírta magát az indie-rajongók barátságfüzetébe. A Helldivers csak növeli a renomét.

Rájár a rúd a Square Enixre és a Final Fantasy sorozatra. A japán szerepjátékok egykori királya megsínylette az előző konzolgeneráció-váltást, és a sokaknak csalódást okozó Final Fantasy XIII fogadtatását mind a mai napig nyögik – most mégis egy ahhoz a mitológiához tartozó Final Fantasy érkezett.

A Far Cry 4 korábbi DLC-i után semmit sem vártam a Valley of the Yetistől, szerencsémre viszont a Ubisoftnál valaki nagyon észbe kapott, mert ez a kiegészítő már majdnem olyan jó, mint amilyet elvárnánk egy vagyonokért osztogatott szezonbérlettől.

250 karakternyi bevezető és 11.500 karakternyi cikk – ez volt wilson kérése a Cities: Skylines kapcsán, holott szívem szerint annyit írnék csak róla: megérkezett „A” városépítő játék, menjetek, vegyétek meg, engem meg hagyjatok játszani. Mert végre van mivel.

Ha bárkinek is kétsége lett volna afelől, hogy a jelenlegi konzolgeneráció első két éve (remélhetőleg csak az) az újrakiadásokról szól, akkor jobban járt, ha átaludta a márciust.

Svédországban a világvége után sem unatkoznak a vérre szomjazó emberek, hiszen látványos gladiátorviadalokat rendeznek különféle elszeparált arénákban. A résztvevők a saját életüket teszik kockára a hullámokban támadó ellenséggel szemben, és nem ismernek lehetetlent.