Tesztek

Egy nagyszerű lopakodós akciójáték, amely a 2012-es év egyik nagy meglepetése volt új IP-ként, hozzácsapva minden DLC-vel, így kimerítve a Game of the Year kiadás fogalmát az új konzolokon. De mindez vajon definitív változatként is megállja a helyét?

A letűnt civilizációk legendás aranyvárosaiban már Indiana Jonestól Lara Croftig mindenki megfordult, kivéve a leginkább illetéseket, a konkvisztádorokat. A Europa Universalis legújabb expanziója épp ezt a lyukat foltozza be, no meg jó alaposan körbejárja az Újvilág felfedezése előtti-utáni állapotokat.

A világ, melyben az örök sötétséget csak a fáklyák lobogó fénye töri meg itt-ott, hogy gyér fénnyel megvilágítsanak egy-egy bűzölgő odút, és ahol hemzsegnek a pokoli, túlvilági lények – itt születtem én, ezen a tájon.

Alig egy számmal ezelőtt teszteltük a legutóbbi Assassin's Creedet – legalábbis PC-s szemszögből, hiszen a Rogue más platformokra korábban már megjelent –, ám alig tértünk vissza a vizekről, máris itt a következő fejezet, hajók és a hagyományos játékmenet nélkül.

Másfél évet várni egy játék átiratára indokolatlanul sok időnek tűnhet, de ha egy epizóddal utoljára hét évvel ezelőtt jelentkező sorozatról van szó, a hosszú türelmi idő igazából kellemes kényszer – főleg ilyen végeredménnyel.

A klasszikus túlélőhorrorok nyomdokában járó játékot kaptunk a White Night személyében, ami nemcsak gyönyörű látványvilágával és remek hangulatával képes megragadni az embert, hanem borzongató történetével is.

Az űrben senki nem hallja a sikolyodat, azt viszont galaxisokkal messzebbről is látni, ahogy a Super Stardust Ultrában egy fényesen izzó csóva segítségével aprítod atomjaira a különböző ércmeteoritokat. Vagy űrkukacokat. Vagy bármit, ami picit is mocorog a képernyőn.

Azon gondolkodom, vajon mi volt az Iridium Studios szándéka ezzel a játékkal. Ha interaktív animációs filmet akartak csinálni, akkor rosszul álltak neki. Ha egy stratégiai játékot szerettek volna összehozni, akkor annál is rosszabbul fogtak hozzá.

Az Osztó, egy kámzsás ronda alak göcsörtös kezeivel bűvöli előtted a lapokat. A játék még csak most kezdődik, eddig kegyes voltam hozzád – nevet cinkosul, és nem rest megtréfálni téged, mintha a sors igazságtalansága nem vetne már így is elég súlyt a hátadra.

2013 májusában a Master of Magic szellemi örökösének szánt Worlds of Magic átszakította a 45.000 fontos célszalagot a Kickstarteren, és rögtön fejest ugrott a 4X játékok világába. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a mutatvány vége. Vajon beleáll az iszapba, vagy egy remek hajrával elfoglalja a varázslatokra kihegyezett mellékág két évtizede üresen árválkodó trónját?

A Tango Gameworks a tavalyi Evil Withinnel megmutatta a világnak, hogy igenis van létjogosultsága a túlélőhorror-játékoknak a nagy költségvetésű programok ligájában, idén pedig a DLC-knek állít kiváló példát a különc stúdió a remek The Assignmenttel.

Az Unruly Attractions tervezője elhunyt nagymamája emlékére egy belső nézetes puzzle-platformjátékot készített, és noha az ötlet nagyon szép, sajnos a végtermék csak idegtépést és frusztrációt okozott.

David Braben és apró brit csapata visszatér egy újabb körre ahhoz a stílushoz, melyben már sikerült néhány emlékezetes alkotást összehozniuk. A látvány viszont csalóka: a Screamride csak első ránézésre egy szokásos újabb hullámvasutas játék.

Meglehetősen sok esztendeje már annak, mikor Sid Meier nemcsak a nevét adta egy játékhoz, de ténylegesen közre is működött benne, most viszont eljött az idő, hogy a veterán sztratégosz fejest ugorjon a mélyvízbe.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a rendezői változatokról, bővített, limitált, felturbózott és egyéb szuperlatívuszokkal illetett kiadásokról nekem egy szó jut eszembe: a lehúzás. Ezért is rémültem meg, mikor a szívemnek oly kedves Dragonfall megkapta a magáét…

Aki csak egy kicsit is ismer, az tudja rólam, hogy dolgozik bennem egyfajta „tündér keresztanya hozzáállás”, és folyamatosan anyáskodom a körülöttem lévőkön. Ezek után nem lepődtem meg, amikor wilson előállt az ötlettel, hogy én teszteljem a Shelter második részét.

A szépség nem ér semmit ész nélkül, tartja a régi mondás, és ez különösen igaz a Pneuma: Breath of Life című programra, ami egy gyönyörű, de teljességgel üres, nagyon könnyű, ráadásul falatnyi hosszúságú logikai játék.

A Zelda-klónok kínálata meglehetősen szegényes PC-re, a konzolon született műfaj manapság is már inkább a mobileszközökön hódít. Ezt az űrt hivatott betölteni az Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas PC-s portja, ami valóban hiánypótlóra sikeredett.

Régóta álmodozol arról, hogy a régi idők nagy szerepjátékai, a Baldur's Gate vagy a Planescape Torment végre folytatást kapnak? Még mindig összetettebbnek tartod a régi klasszikusokat a modern utódjaiknál? Akkor örülhetsz: a Pillars of Eternity neked készült!

Már-már menetrendszerű, hogy minden évben felbukkan legalább egy apró független fejlesztés, mely könnyedén felveszi a versenyt a hatalmas stúdiók szuperprodukcióival. Idén viszonylag gyorsan megérkezett az első példa: az Ori and the Blind Forest minden tekintetében a profik ligájában játszik.

A gördeszkás programok általában mindig nagy közönséget mozgattak meg. Az OlliOlli első része nem érte el a legendás Tony Hawk-széria sikereit, de a koncepciójából fakadóan ezt kár is volt tőle várni. Azért egy folytatást így is megért az alapötlet.

Mindig is el tudtak bűvölni a teljesen egyedi hangulatú, már-már beteges ötletekkel tarkított indie játékok, főleg ha némi pszichedelikus beütés is társul hozzájuk. A Mushroom Men ilyen téren abszolút megfogott, ám sajnos nem vált a kedvencemmé.

Mindig öröm, mikor olyan gyöngyszemre lelhetünk, amely fiatalkorunk legszebb pillanatait idézi fel bennünk. Ilyen a Mute Crimson+ is az Iced Lizard Gamestől, mely mosolygós lepke-főellenfelet és bugyuta párbeszédeket egyaránt tartalmaz a jól működő játékmenet mellett.

A jó munka elvégzéséhez többek között ugyan valóban idő kell -- ez azonban nem feltétlenül igaz a számítógépes játékok világára...