Hogy miért is imádom a játékot, az leírható egyetlen egy aprócska motívummal, egy olyan mozzanattal, ami alényegében a játék egyetlen százalékát sem teszi ki. A minap éppen vágtam át a senkiföldjén, két helyszín között caplattam Dogmeat-el, mikor egyszercsak felsejlett egy rádiótorony a távolban. Jó állapotban volt, hát közelíteni kezdtem felé. Bejutottam a kerítésen túlra és felkapcsoltam a transzformátort, mire azonnal jelzett a Pip-Boy 3000, hogy rádióadást fogott. Nosza, azonnal be is kapcsoltam a szerkezetet és a sistergő alapzaj mögött egy segélykérés áradt a világba végtelenített szalagon. Egy apa kért segítséget, aki a közelben, egy csatornában ragadt a családjával, többek közt egy súlyos beteg kisfiúval.

Azonnal keresni kezdtem őket, Dogmeat loholt a nyomomban, gondoltam talán még nem késő, meglelem őket, van nálam Stimpack, Buffout, blood-pack, tiszta víz, valami biztos segíteni fog a szerencsétlenül járt gyermeken. Tíz percig bolyongtam a pusztában, hol elhalt a jel, hol erősödött és végül a legtisztább vételt keresve ráakadtam a csatornára. Lemásztam, rohantam, hogy elérjem a családot ám csak egy újabb apró tragédia fogadott a nagy atomháború után. Csupán három elszenesedett csontvázat és egy működő rádiót leltem a föld alatti járatban. Talán már évtizedek óta feküdtek a porban, a segítségre várva, ami végül nem érkezett időben. Egy pillanatra megálltam, valami nyomasztó, tehetetlen érzés fogott el, majd lekapcsoltam a rádiót és visszamásztam a kietlen pusztaságba. 

A Fallout 3 története remek, a küldetések változatosak, a világ lenyűgözően nyomasztó, de mégis ezek a kis apróságok, ezek az érzékeny finomságok azok, amelyek igazán zseniálissá teszik ezt a játékot. Szóval kóborlok tovább, a kutyám a nyomomban, talán lesz olyan hely, ahová még időben érkezünk...