Repüljünk tehát vissza az időben, mondjuk 1980-ba, mikor e sorok írója elvégezte az általános iskolát, és megkezdte középiskolai tanulmányait. Ekkor a nagy vízen túl már javában zajlott a mikroszámítógépek forradalma, ezerszámra találtak gazdára a TRS-80, Commodore PET és Apple-II gépek, a briteknél pedig Sir Clive Sinclar cége piacra dobta a ZX80-at. Az egyre olcsóbb masinák 1982-re érték el a „nagy bumm” időszakát, ekkor jelent meg a Commodore 64 és a ZX Spectrum, és végre hazánkban is mozgolódni kezdett valami. A Művelődési Minisztérium megkezdte a számítástechnikai oktatás bevezetését, a tanárok képzését, és kiírta az első iskolaszámítógép-pályázatot (erről hamarosan még szólok). A területen akkoriban érintett SZÁMALK és NJSZT (Neumann János Számítástechnikai Társaság) pedig, elsősorban Dr. Kocsis András és a tavaly decemberben elhunyt Dr. Kovács Győző kezdeményezésére és szervezésében, a Magyar Televízióval karöltve 1984-ben útjára indította a TV-BASIC tanfolyamot. Nem túlzás kijelenteni, hogy forradalmi tett volt ez, hiszen képletesen szólva az őskorból egyenesen az újkorba repítették a nézőket, ablakot nyitva egy eladdig teljesen ismeretlen érára, egyszersmind felvállalva a népnevelés nemes eszméjét is. Jómagam is letaglózva ültem a tévé előtt, hiszen nem találkoztam még ezekhez fogható, csudálatos gépekkel; ugyan nyolcadikban tettünk egy látogatást a SZÜV pécsi kirendeltségén, de ott hatalmas, lyukkártyával táplált vasszörnyek dörmögtek, melyek mágnesszalagra rögzítették a kikalkulált eredményeket – az egész túl elvont volt ahhoz, hogy megérintsen. Ám a tévétanfolyamon a tanárok (álljon itt nevük is: Herneczki Katalin, Horváthné Majsa Katalin, Kiss Donát, Pinkert László és az említett Dr. Kocsis András) által bemutatott apró, kezes jószágok elérhető közelségbe hozták ezt a varázslatos világot. Ehhez kapcsolódóan a pécsi Ifjúsági Házban nyílt egy bemutató is, ahol nemcsak megcsodálni lehetett a gépeket, de ki is próbálhattuk azokat. Máig él bennem, ahogy elbűvölve közelítettem meg az egyik, homályos sarokban világító képernyőt, amin úgy villogott egy „Szia! Ki vagy?” kérdés, ahogy a Mátrixban Neo monitorán a „Wake up” felirat. Leültem elé, és bepötyögtem a nevemet, mire feltűnt az új mondat: Szia, Robi! Hol vagyunk?” „AZ IH-ban” – válaszoltam. Ezután jött a végső csapás: „Üdv Robi, itt az IH-ban!”. Nos, ekkor estem szerelembe végzetesen és véglegesen a számítástechnikával, és bár bizonyára ezen most sok olvasó elmosolyodik, higgyétek el, egészen letaglózó élmény volt először találkozni ezzel a „mágiával”, abban a korban, amikor még a színes televízió is új dolognak számított, és (vezetékes!) telefon sem volt még minden családban.

A TV-BASIC pedig komolyan vette a küldetését: kiadtak egy tankönyvet a sorozat mellé (lásd a kapcsolódó galériában), illetve 1985 májusában a TIT helyi szervezeténél vizsgát is lehetett tenni a BASIC nyelvből. Ráadásul az NJSZT klubokat is nyitott szerte az országban, ahol gyakorolni lehetett a tanultakat – én is rendszeres látogatója voltam az Őz utcai bázisnak, ahol az oktatás segédeszközéül kiválasztott négy „home computer” várta az érdeklődőket: a Commodore 64, a ZX Spectrum, a HT 1080Z és a Primo. Utóbbi kettőről érdemes pár szót szólni, annál is inkább, mivel mindkettő magyar gyártmány volt. Előbbi a fent említett pályázat szülötte, és azzal a céllal jött létre, hogy a sulikban megjelenhessen egy strapabíró, jól kezelhető és egyszerűen tanulható masina, utóbbi pedig egy hobbigép, jómagam is ezen írtam meg az első programot (egy lóerő/kW átszámító alkalmazást, hiszen ekkoriban álltunk át az SI-rendszerre is) -- a célnak tökéletesen megfelelt, és azt hiszem, a maga nemében világcsoda volt, hiszen kevés olyan számítógépmárka lehet e Földön, amit egy szocialista termelőszövetkezetben ácsoltak össze...



A hazai számítástechnika tehát óriási lökést kapott, sorra jelentek meg a BASIC nyelvvel foglalkozó könyvek (lásd a fenti képet), és végre a hazai boltok polcain is megjelentek az első masinák -- persze aranyáron. 1984 szeptemberében álltam munkába az uránbányánál, és természetesen mindezen élmények hatására azonnal eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, összekaparok egy gépre valót. Nos ez ha nehezen is, de sikerült: boldog tulajdonosa lettem egy ZX Spectrum 48k-nak, kemény 20.500 forintért! Hogy nagyjából legyen fogalma a kedves olvasónak az arányokról: az akkori átlagfizetés 4000-4500 forint között mozgott, azaz egy ilyen géphez bizony fél évnyi, vagy akár egy évnyi spórolás szükségeltetett. De megvolt! Itt jön elő az újabb emlék: hazavittem „drágaszágomat”, rákötöttem a család egyetlen, Munkácsy Color televíziójára, és negyedórányi pötyögtetés után elégedetten dőltem hátra: a képernyőn megjelent egy zöld négyzet! Boldog emlékű atyám, aki eladdig csendben állt a hátam mögött, ekkor szólalt csak meg: „És ezért fizettél ennyi pénzt? Fiam, te nem vagy normális!”.


Ez már egy ZX Spectrum 128k, a fent emlegetett 48k-s masinát ugyanis 10 ezer forint ráfizetésével pár év múlva elcseréltem erre a fejlettebb technikára...

Persze engem mindez nem érdekelt, hiszen egy új világ részévé váltam. Igaz, a játékok beszerzése szintúgy nem volt egyszerű; én a BÁV (Bizományi Vállalat) helyi boltjában csaptam le egy öt darabból álló kollekcióra, melyet alant láthattok; a Horace-sorozat egészen zseniális volt, a Space Raiders és a Planetoids pedig a klasszikus Space Invaders és Asteroids koppintása -- nos igen, akkoriban a szerzői jogok intézménye még szintén gyerekcipőben járt, főleg idehaza... Épp ezért senki se csodálkozzon a következő kijelentésen se: a játékok legfőbb beszerzésének forrása a szintén ekkor elindult Spectrum Világ című újság volt, amelynek szerkesztősége nagyüzemben másolta a külföldről behozott címeket; egy pár száz forintért megrendelhető magnókazettán tucatnyi játék sorakozott, én pedig faltam a csodálatosabbnál fantasztikusabb alkotásokat, örök hűséget esküdve a játékiparnak. Annak a játékiparnak, amely persze már egyáltalán nem hasonlít arra az ártatlan, ifjú leányra, akibe ezekben a boldog ifjúi években annyira belezúgtam, bár szelleme nagy örömömre azért mostanság fel-felbukkan az indie-szféra világában – de ez már egy másik történet...


Az első játékaim...


...és még pár darab a gyűjteményből, Daley Thompsonnal és a Neverending Storyval.


Jó példa az akkori hazai "bummra", hogy az 1986-os első Forma-1 Magyar Nagydíj tiszteletére elkészült egy magyar fejlesztésű "szimulátor" a bejegyzésben felsorolt masinákra, melyben ki lehetett próbálni a Hungaroringet...