Videojátékok filmadaptációi sokszor nem túl sikeresek, készítőik pedig gyakran melléfognak. Nem egyszer tapasztaltuk már meg, hogy egy film teljesen más irányba viszi a szeretett játékot, nem veszi figyelembe annak értékeit, vagy egyszerűen semmi köze nincs a játékhoz, csak ugyanaz alatt a cím alatt fut. Hollywood sajnos nem egészen érti, hogyan lehetne a két médiumot sikeresen összeboronálni, de sorra vettük a legjobb videojátékfilmeket, hátha találunk közöttük pozitív ellenpéldát. A sorrendet a Metacritic, a Rotten Tomatoes és az IMDb pontszámainak átlagai alapján állítottam össze.

A 10 legjobb videojátékfilm

tombraidermovie.jpg

Ahogy az rögtön látszik is a pontszámokból, a videojáték adaptációk nem túl jók: a maximum pontszám 10, de csak az első kettő film emelkedik 5,0 fölé (s mivel ez a két legújabb alkotás, a pontszámok valószínűleg lejjebb fognak esni, ahogy többen megnézik a filmeket); a 10. „legjobb” alkotásnak pedig mindössze 3,7 pontot sikerült összekaparnia. Egyesek szerint a videojátékfilmeken átok ül, s ezért nem sikerült még igazán jót készíteni, de szerintem az a legnagyobb baj, hogy Hollywoodban eleve rosszul közelítik meg a videojátékok médiumát.

A legtöbb film a listában vagy az adott videojáték történetét adaptálja úgy, hogy átgyúrja azt egy sablonos hollywoodi sztorivá (Perzsia hercege), vagy pedig a játék világát kívánja adaptálni, ráhúzva egy klisé történetet (WarCraft). Ez eleve olyan szinten módosítja az alapanyagot, hogy a filmek inkább annak kihasználásának tűnnek, mint hű adaptációnak, de legalább nem azt teszik, mint egy-két másik film a sorban: egyes videojáték „adaptációk” már a világot sem próbálják meg visszaadni, csak egy tucatsztorira nyomják rá a játék címét (Need for Speed).

Létezik persze egy-két pozitív példa is, de azok sem állnak erős lábakon. Az Assassin’s Creed, néhány változtatás ellenére, hangulatosra sikerült és a zenéje is jó, csak az elnagyolt karakterekért és az Animus-történet kidolgozatlanságáért kár. A Silent Hill film is a jobb videojáték adaptációk között foglal helyet véleményem szerint, már csak azért is, mert meg merte lépni azt, hogy majdnem kizárólag a játék zenéjét veszi át. De egy-két pozitívumon túl ezek a filmek sem tesznek eleget a játékoknak, melyek alapján készültek – úgy tűnik, egy videojáték adaptáció legföljebb az „elmegy” kategóriába kerülhet.

Mi lehet hát a recept egy jó videojátékfilmhez? Sajnos még várat magára az, hogy erre Hollywoodban rájöjjenek, de talán ha megvizsgálunk egy-két filmet, melyek nem videojátékok alapján készültek, de mégis (több-kevesebb) sikerrel merítettek azokból, talán okosabbá válhatunk. A Scott Pilgrim a világ ellen sokaknak eszébe juthat, ha videojáték és film rokonítása kerül szóba: a film, bár nem videojáték, hanem képregény alapján készült, sok videojátékokból ismert képi (és történeti) megoldást adaptál – Scott például extra életet szerez, a szereplők statjai megjelennek mellettük stb. Edgar Wright többi filmjében, például a Cornetto-trilógiában is sok játékos utalást találunk: van például FPS beállítás a Haláli hullák hajnalában, bossfight a Vaskabátokban, a Világvége főszereplőinek pedig egyre nehezebb pályákon/szinteken kell fölvenniük a harcot a kékvérű űrrobotokkal. Vannak olyan egyértelműen videojátékok inspirálta filmek, mint a végig FPS nézetű Hardcore Henry, de hasonló dolgot valósít meg éppenséggel a Saul fia is, ami nem első, hanem harmadik személyű (3rd person shooter) nézetet valósít meg, hogy leszűkítse a néző látókörét. Hasonló példa lehet még olyan filmre, ami nem videojáték adaptáció, de erősen videójátéki Denis Villeneuve első Sicario filmje is, melynek főszereplője úgy működik, mint egy videojáték hőse, akit mi irányítunk: róla nem tudunk meg sokat, de az ő szemein keresztül ismerjük meg a történetet és a többi (sokkal érdekesebb) szereplőt.

getalifescott.jpg

Videojátékok konkrét filmadaptációinál nem szoktunk ehhez hasonló öntudatos megoldásokat látni: úgy tűnik, nemigen foglalkoznak azzal a ténnyel, hogy az alapanyag történetesen játék, annak komplex történetmesélési formáival, karaktereivel és képi megoldásaival. Mivel ezt nem veszik figyelembe, egy sokkal egyszerűbb módszert választanak az adaptálásra: átveszik az alapanyag néhány elemét, karakterét, történetszálát és klisé filmmé gyúrják. Én azon a véleményen vagyok, hogy egy videojátékfilm akkor működne jól, ha egyrészt tiszteletben tartaná a játékot és hű lenne annak világához (ami alapnak tűnik, de sajna nem az), másrészt pedig ha reflektálna arra, hogy videojátékot adaptál és például bátran mer repetitív lenni, mint a Világvége, meri szűkíteni a néző látókörét, mint a Saul fia vagy mer átvenni képi megoldásokat vesz át, mint a Scott Pilgrim. Valami hasonlót tesz az első Kaptár film is, de az meg minden, csak nem hű.

Nem tudom, hogy ez a megoldás meg tudná-e törni a videojátékfilmek átkát, de én szívesen látnék öntudatosabb és az alapanyaghoz hűbb videojátékfilmeket. Reménykedem benne, hogy ez a siralmas top 10-es lista az elkövetkező években olyan filmekkel bővül, melyekre valóban büszkék lehetünk és ahol egy (meglehetősen középszerű) Perzsia hercege nem léphet dobogóra.