Harry Potter, Narnia krónikái, Alkonyat, Vámpírnaplók, Teen Wolf, Stranger Things… és megannyi másik sorozat, ami – sok kritikus megrökönyödésére – letarolta a mozikat és tévés platformokat a 2000-es évek derekától kezdve. Bár néhány éve úgy tűnt, hogy valamelyest visszaszorultak a tinifilmek és sorozatok, mára tisztán látszik, hogy szó sincs erről. A mozik nézettségét bőven túlszárnyaló netes streamingszolgáltató oldalak műsortárát ellepték a hasonló produkciók (ld. Orgyilkos osztály; Sabrina; The Sex Education; Legacies), de a mozikba is folyamatosan érkeznek a különböző tinifilmek (pl. nemrég mutatták be a Miutánt, jövő csütörtökön debütál a Két lépés távolság). Bár a tinédzser-tematikát a legkülönbözőbb műfajok keretei közé, általában az adott kor legkedveltebb zsánereibe ágyazva ültetik be, ezen opuszok mégis szorosan összekapcsolódnak. A következő két részes fejtegetésben a tinifilmek sok évtizedes történetéről, ill. legkiemelkedőbb darabjairól olvashattok.
A viharos ’50-es évek
A klasszikus hollywoodi mozi nemigen vett tudomást a fiatalokról, a mai viszonyokhoz mérten elég töredékesen létezett csak gyerek-, tini- és ifjúsági kultúra. A háború előtti filmszínházakat jobbára középkorú párok és családok látogatták, így érthető módon a filmek stílusát, tempóját és tematikai repertoárját is ezen közönségre szabták. A háború után, az ötvenes években mégis megjelent – először csak a független szcénában – a fiatalok saját, autonóm kultúrája. Ez először a nagy amerikai drámairodalom és a két háború közti időszak bűnügyi ponyváin érlelődött beat-irodalomban (pl. Jack Kerouac, Allen Ginsberg), majd az 1954-ben szárnyat bontó rock and rollban (pl. Chuck Berry, Elvis Presley) jelentkezik. Idővel a filmművészet is megkezdi modernizálódását és nagyon-nagyon lassan, de végül is kitermeli saját tinisztárjait és popkulturális ikonjait, gondoljunk csak Marilyn Monroe-ra, Natalie Woodra, Dennis Hopperre vagy James Deanre. Ugyan a későbbi művekhez képest az Édentől keletre, a Haragban a világgal vagy az Elvis Presley-vel készült zenésmozik (pl. Börtönrock) még korántsem tekinthetők kifejlett tinifilmeknek, a műfaj története mégis itt kezdődött.
A „hivatalos” független világban már ebben az időszakban is sokkal erősebben megjelent a fiatalok kultúrája. Mivel a nagy stúdiók és mozik megalázónak és komolytalannak tartották a tinidrámákat és a fiatalok kedvelt zsánereit (itt elsősorban a horrorra és a sci-fire kell gondolni), nem is gyártottak és vetítettek ilyen filmeket. Samuel Z. Arkoff független stúdiója, az ARC ugyanakkor zseniálisan felismerte a hatalmas piaci rést és elkezdett alacsony költségvetésből tinifilmeket gyártani, amiket aztán a fiatalok kedvenc szórakozóhelyén, autósmozikban mutattak be. A rengeteg B-kategóriás horror, science-fiction, tinidráma, motorosbanda film és nehezen kategorizálható zenés produkció megágyazott a következő évtized ifjúsági alkotásainak. Arkoffék egyúttal azt a gyakorlatot is lefektették, hogy fiatalokról bármilyen műfajban lehet érdekfeszítő filmet készíteni. Az exploitationnel, a szexuális és mindenféle sikamlós tartalmakkal tűzdelt iskola (ezt a technikát el is nevezték Arkhoff-formulának) kiemelkedő alkotója Roger Corman rendező-producer volt. A máig aktív szakember (aki egyébként azt hirdeti magáról, hogy egyetlen veszteséges filmet sem készített hosszú pályája során) nevéhez fűződnek a Poe-horrorok első adaptációi (pl. A kút és az inga) és a Szelíd motorosokat megelőlegező, illetve a road movie műfaját megteremtő The Wild Angels. A korszak legsikeresebb tinifilmes szériája a Beach Party.
1967: egy új korszak kezdete
Bár a tömegkultúra másik monumentális művészeti ága, a zene területén már lényegesen intenzívebben dübörgött a korabeli fiatalok szemléletét és érzéseit kifejező iskola, a hollywoodi filmművészetben egészen 1967-ig kellett várni az új korszak nyitányára. Ebben az esztendőben robbant be három filléres produkció, amikről az égvilágon senki nem gondolta korábban még azt se, hogy különösebben sikeresek lesznek, nemhogy a korszak legtetemesebb bevételeit hozzák. A Diploma előtt ugyan egy népszerű regényt adaptált, ráadásul rendezője, Mike Nichols már túl volt ekkor egy sikeres mozin (Nem félünk a farkastól), a film körül kialakult tömeghisztéria teljesen meglepte az évtizedek óta alkotó producereket. Hasonló utat járt be a Szelíd motorosok (Easy Riders), illetve az a Bonnie és Clyde, amit az öreg Warner eredetileg be sem akart mutatni. Szerencsére a kitűnő stúdiómágnás még időben nyugdíjba vonult, így válhatott a fiatalok kedvencévé a meglehetősen alternatív szemléletű gengszterfilm, illetve szexszimbólummá a két főszereplő, Warren Beatty és Faye Dunaway.
Az idősebb generáció nem volt feltétlen ellenséges az új stílussal, inkább csak nem értette azt. Nem értette a rengeteg populáris szerelmes dalt, nem értette, hogy a tizenévesek a XX. század közepének merev rendszeréből akartak kilépni. Ezt az értetlenségen alapuló ellentétet mutatja be tökéletesen a Hairt is jegyző Milos Forman első amerikai filmje, az 1971-es Elszakadás, amiben egy gimnazista lány hirtelen eltűnik otthonról, majd néhány nap múlva egy csapzott hippi fiúval állít haza. Akárcsak a Diploma előtt, az Elszakadás is a generációk közti hasonlóságokra kíván rámutatni, pusztán a nemzedékek kifejezésmódjának különbségét emeli ki.
A korabeli tinimozik legfontosabb eleme a rock mint zene és mint identitás megjelenése. Az ilyen irányú filmek ősatyja George Lucas első munkája, a rendező saját gimnazista élményein alapuló American Graffiti. A két órás mű cselekménye nem túl szövevényes, nem történik semmi kirívóan izgalmas benne, egy végigszórakozott éjszaka kalandjai mégis teljesen elvarázsolják a nézőket.
Születtek negatív állítást hordozó vagy tragikus végkimenetelű tinifilmek is, például a vidéki fiatalok sanyarú sorsát, kilátástalan életét bemutató Az utolsó mozielőadás, ami a pozitív kicsengésű (bár sötét epilógust kapó) American Graffiti ellentétpárjaként is azonosítható. A fiatalok ideáinak bukását érzékelő hetvenes évek azonban inkább a tinihorrorok és tinislasherök által fejezte ki csalódottságát. Ezek sokszor egyaránt kritikával fordultak a hippizmus és az amerikai prüdéria felé, ld. Brian De Palma Stephen King adaptációját, a Carrie-t vagy musical-horrorját, A paradicsom fantomját. Ugyanezt a szemléletet képviseli Wes Craven első rendezése, a béke jelet büszkén viselő bűnözők ámokfutását feldolgozó Az utolsó ház balra. Hasonló képet fest a hippi-korszakról A texasi láncfűrészes mészárlás is.
Érdemes megemlíteni az Amerika különböző etnikai csoportjaiból származó direktorok gyerekkoráról megemlékező filmeket is. Itt említhetők Lucas American Graffitije mellett Scorsese Ki kopog az ajtómon? És De Palma Szia, anyu! című filmjei, amik az avatatlan szem előtt tárják fel Olasz-Amerikát.
Újromantika és az ifjúsági mozi aranykora
A hetvenes évek közepe-végétől kibontakozó, a nyolcvanas években virágkorát élő újromantikus mozi hozta az ifjúsági filmek nagy korszakát. A hatvanas-hetvenes évek hatalmas eszméi és ideológiái helyett pajkos izgalom költözött a mozikba, aminek a hedonizmus és az ötvenes évek-nosztalgia volt a két fő szellemi alapköve. A számtalan habkönnyű, színes, izgalmas opusz közül a három legnépszerűbb a középiskolai lógást bemutató, kissé avantgárd formanyelvű Meglógtam a Ferrarival, az amerikai társadalmi és iskolarendszer sajátos világáról tanúskodó Nulladik óra című tinidráma és a fantasztikus időutazás-sorozatot feldolgozó Vissza a jövőbe-trilógia. Az első egy játékosabb, a pubertás nihilizmus szépségeit kiemelő alkotás, aminek ikonikus jelenetét még a Könnyű nőcske is megidézi.
A Nulladik óra klasszikus tinidráma, amiben néhány látszólag nagyon különböző diák – eleinte idegenkedve egymás stílusától – egy közös iskolai büntetés letöltése alatt mély kapcsolatba kerül egymással. Bár legféltettebb titkaikat is megosztják egymással, a különböző társadalmi helyzetű gyerekek közti ellentét csak nagyon nehezen bomlik le. Sőt a Nulladik óra nagy kérdése, hogy vajon a hétvégi büntetés letöltése után, amikor hétfőn visszatérnek a suliba, megszakad-e a különleges kapcsolat köztük vagy a klikkeken felülemelkedve barátok maradnak hőseink. John Hughes rendezése egyébként vizualitását tekintve is erősen meghatározta a nyolcvanas évek stílusát: élénk, túlszaturált színei, videós hangulata és szögletes formái uralták az évtized képi gondolkodását.
A nyolcvanas évek játékosságát leghűbb módon a Vissza a jövőbe fejezi ki, ami nem pusztán sok szálon futó cselekménye, csavaros dramaturgiája, színes karakterei, ötletes párbeszédei és gazdag tárgyi világa miatt emelkedik ki kortársai közül, hanem műfajkeresztezési kísérletezéseit tekintve is. Ahogy a hatvanas-hetvenes évek az európai művészfilmes formák, a road movie, a zenésfilmek és a horror műfajába ágyazva láttatta szívesen tinédzser hőseit, a nyolcvanas években a fantasztikus műfajok, a vígjátékok, a musicalek és a slasherök kerültek középpontba. Ennek a terméke az időutazós Vissza a jövőbe (ami a harmadik részben még egy western-tematikát is belefűz a történetbe), a rockfilmeket szimbolikusan felváltó musical-láz (ennek csúcsa a nyári szerelmet feldolgozó Grease), illetve a hajdanán oly népszerű és oly termékeny slasher-ciklus.
Utóbbiban főként felelőtlen tinihősök kerülnek veszélybe egy kegyetlen gyilkos eszközzel felszerelkezett elmebeteggel szemben. A mészárlást általában csak a legjózanabb karakter szokta túlélni (mivel általában lány az illető, a figurát elnevezték final girlnek), ld. Halloween és Rémálom az Elm utcában. A slasherök üzenete ugyanakkor teljesen átalakult a hetvenes évek eleji opuszok koncepciójához képest: ezek a filmek már vagy a hedonizmus kritikájaként lépnek fel, vagy egyszerű pezsdítő-borzongató élményt kívánnak nyújtani. (A slasherökről írt áttekintésünket itt láthatjátok.)
A nyolcvanas évek könnyed, műfaji kalandozásoktól sem megriadó, ám néhol parodisztikus világát a Bill és Ted epizódok zárják le, amikről hosszú kritikánkat itt olvashatjátok. A következő részben folytatjuk a tinifilmek történeti áttekintését és számba vesszük a leginnovatívabb és legsikeresebb youth mozikat. Szó lesz a kilencvenes évek dark-korszakának tinifilmjeiről, az ezredforduló után kibontakozó fantasy-lázról és a különböző ifjúsági nosztalgiamozikról is, a Ghost Worldtől, a Donnie Darkon és az Azok a hetvenes évek show-n át, a Harry Potter- és Twilight-filmekig sok-sok alkotásról.
