(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)

Joe D’Amato neve az egyik igazi nagyágyú a filmtörténelem italo horror fejezetében, hiába a Beyond the Darkness a műfajban készített majdhogynem egyetlen kiemelkedő alkotása. A számos spagetti westernen, erotikus filmen és a legváltozatosabb forgatási munkálatokon edzett rendezőnek egyben ez az első vegytiszta horrorja, de hatásait le sem tagadhatja. Itt kristályosodott ki operatőri látásmódja és a sikeres Emanuelle-filmjeihez használt sokkoló snuff jelenetek tapasztalata, ezzel a veszélyes ötvözettel pedig visszavonhatatlanul a gore mesterei közé emelkedett. Nekem alkotása az első filmélményeim közt volt, amikor rákattantam a régi eurohorrorokra, úgyhogy különösen jó szívvel tudok írni róla.

btd1.jpg

A rengeteg dicséret ellenére azért megjegyzem, hogy nem a történet Beyond the Darkness erőssége, ráadásul nem is eredeti: egy 1966-os mozi újrázása (Il terzo occhio, Franco Neróval a főszerepben). A főszereplő, Frank, gazdag örökséggel maradt árván, amihez egy betegesen ragaszkodó házvezetőnő, Iris is jár. Perverz és kárhozott kapcsolatukat már az első képkockák szerelmi háromszög-ábrázolása után sejthetjük, de a történet folyamán egyre mélyebbre süllyedünk az ödipuszi mélységekbe. A férfi akkor kezd el igazán megháborodni, amikor menyasszonya, Anna meghal a karjai közt, de hobbi állatkitömőként felhasználja tudását, hogy maga mellett tartsa szerelmét. Még szerencse, hogy a jólelkű házinénije mindig a megfelelő módszerrel tud vigaszt nyújtani neki a gyászban, és segítő kezet a kegyetlenkedésben.

btd2.jpg

Iris és az üvegszemű babává alakított Anna mellett más nők labdába sem rúghatnak Franknél, aki pedig mégis a közelébe merészkedik, nagyon rosszul jár. Ha a holttest részletesen végigkövetett kipreparálása nem lenne elég idegborzoló, egy másik ikonikus jelenetben megfigyelhetjük egy hölgy feldarabolását, majd megmártózását egy kád sósavban, ami garantáltan beég a retinánkba. A kannibalizmust és a házi krematóriumot már nem is részletezem, de a fetisizmus és az anyakomplexus bizarr ábrázolásából sem maradunk ki. Az őrült páros ámokfutásának Anna testvérének megjelenése vet véget, aki kísértetiesen hasonlít nővérére. Akár egy görög tragédiában, úgy halmozódnak fel a halott szereplők egy meglepően impozáns végjáték keretében, aminek méltó lezárásaként nem a megfelelő nővér kerül vissza a koporsóba.

btd3.jpg

D’Amato híres volt költséghatékony módszereiről, és bizony ez a mozi is kevés pénzből, mindössze pár nap alatt forgott Bressanone mellett, egy villában. Az alpesi falu elzártsága és az ódon ház hangulatos hátteret biztosít a sztorihoz, amit a Goblin zenekar ikonikus szólamai festenek alá a megfelelő időben. A nyomasztó érzést nemcsak a zene, hanem annak hiánya is erősíti: a játékidő nagy része szinte olyan, mint egy némafilm, a kevés párbeszéd akár kihagyható is volna, a durva képek eleget beszélnek. Egyébként sem egy nagy színészi teljesítmény, amit szereplőink véghez visznek, talán egyedül Franca Stoppit emelném ki Iris szerepében. Állítólag a forgatókönyv elolvasása nélkül bólintott rá a szerepre, de azért azzal tisztában volt, hogy a cél a nézők hányásig sokkolása. Szerencsére a hiányosságok eltörpülnek a sorozatos erőszakjelenetek mellett, amik kultuszfilmmé nemesítették ezt az étkezés mellé semmiképpen sem ajánlott művet.

btd4.jpg

A cenzúra miatt évekkel később mutatták csak be a mozikban, a legváltozatosabb címvariációkkal, így mire kiderült, hogy a rendező egyik legsikeresebb alkotása lett (az egy évvel később készült Antropophagusszal egyetemben), D’Amato addigra főleg anyagi okokból már elköteleződött a pornófilmek felé. Szerintem még ma is teljesen nézhető és élvezhető, 40 esztendős darabról van szó, nagyon sajnálom, hogy nem lett igazi utódja. Azért így is sokat adott az olasz exploitation renoméjához, amiért egy magamfajta vérre szomjas retró-horrorrajongó csakis hálás szívvel gondolhat a mesterre.

EXTRA

Joe D’Amato eredeti neve Aristide Massaccesi volt, de több álnéven szerepel a legkülönbözőbb műfajú filmek stáblistáján. Csak a ’80-as és ’90-es évek folyamán több mint 100 softcore és hardcore szexfilmet készített, amik között olyan hibridek is akadnak, amik utalnak a horror iránti vonzalmára. Az egyszerre leforgatott Erotic Nights of the Living Dead és a Porno Holocaust a mai szemmel inkább humoros, esetleg valami perverz bájra is rátalálhatunk esetlenségükben. Mikor a direktor húsz éve, 62 évesen elhunyt, egy igen gazdagon szerteágazó életművet hagyott maga után, amiben a trash- és a gore-rajongók egyaránt megtalálhatják számításukat.

Ilyen lett volna a magazinban