(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)

Kevés rendező van, akinek munkássága felett annyira nehéz ítéletet mondani, mint Ruggero Deodato esetében. Az olasz exploitation mesterének nevét a Cannibal Holocausttal ismerte meg a világ, majd a közönség egy része gyűlölte is, öncélú gusztustalankodásnak titulálva az anyagot, míg mások szemében a horror egyik legzseniálisabb mesterévé lépett elő (amit csak tetőzött hírhedt húzásával, amikor a film főszereplőit egy évre eltüntette a közéletből, mintha valóban elhunytak volna a forgatás folyamán). Diplomatikus álláspont, hogy megkerülhetetlen tényezője a horrorfilmek grindhouse korszakának, épp ezért furcsa, mennyire kevesen ismerik teljes trilógiáját, melynek a Cannibal Holocaust mindössze a középső darabja.

cut-and-run-0.jpg

Játszd újra Ruggero!

Persze nem Star Wars- vagy Keresztapa-szintű történetfolyamról van szó, pusztán tematikájában kapcsolódó sorozatról, melynek darabjai hasonló helyszíneken, hasonló eszközökkel mutatták be mondanivalójukat, mely Deodato esetében a kőkemény társadalomkritika. Az első film, a Jungle Holocaust esetében ez a relatív ismeretlenség még érthető, hiszen hivatalosan Umberto Lenzi neve alatt került forgalomba. Az 1985-ös Cut and Run esetében viszont az ismertség hiánya első ránézésre érthetetlen – Deodato a Holocaust sikere után, lényegesen nagyobb költségvetéssel és sokkal ismertebb neveket tartalmazó stábbal (még Claudio Simonettit is sikerült megszerezni a filmzene komponálásához) eshetett neki a produkciónak, a végeredmény mégis egy mind bevétel, mind ismertség és fogadtatás terén kiábrándító darabot eredményezett.

cut-and-run-1.jpg

Pedig a Cut and Run már a nyitó képsoraival megpróbál biztosra menni. Mintha csak a készítők valamilyen kihívásként próbáltak volna minél gyorsabban, minél több elemet felhalmozni, amitől az akkori cenzorok és korhatár-besorolók automatikus agyvérzést kaphattak még a cselekmény kibontakozása előtt: kábítószer, nyársalás, csonkítás, nemi erőszak különböző kombinációkban.

Csak ezek után ismerkedhetünk meg főhőseinkkel, egy ambiciózus riporternővel, Frannel és hűséges kamerahordozójával, Markkal. Hőseink egy drogkartell utáni nyomozásuk során egy fényképre bukkannak, amelyen szerepel csatornatulajdonosuk elrabolt fia is, egy halottnak hitt elmebeteg ezredes társaságában, aki még a jonestowni mészárlás során volt a szektavezető Jim Jones jobbkeze. Főnökeiknek több sem kell, automatikusan rábólintanak Fran tervére, miszerint Markkal kettesben belevetik magukat a dél-amerikai dzsungel sűrűjébe, hogy megkeressék az elrabolt fiút, és exkluzív interjút készítsenek a drogüzletet irányító Horne ezredessel.

Nem gourmet kuriózum, csak gyorskaja

Ez még akkor is rossz ötlet lenne, ha történetesen nem egy Deodato-filmről beszélnénk, ám a kiszámítható kezdeti nehézségeket és veszedelmeket leszámítva (lezuhanó gép, kommunikációs nehézségek, Horne egy komplett kannibál törzset használ kiképzett seregként...) hőseink meglepően könnyedén törtetnek céljuk felé, és ezzel arányosan meglepően ritkán kerül sor igazán megbotránkoztató, sokkoló képsorokra, avagy olyanokra, mint amilyeneket a Holocaust szinte ujjgyakorlatként vágott legalább ötpercenként a nézők arcába. A probléma odáig fajul, hogy bár a film a „kannibál-trilógia” befejező részre, kannibalizmusra egyszer sem kerül sor, legfeljebb utalnak rá valamilyen formában.

cut-and-run-2.jpg

Még Deodato kezdeti mondanivalója is elsikkad a civilizált emberek, a drogháborút vívó zsoldosok és a vad, állatias bennszülöttek közötti párhuzamvonásról. A film ugyan egy percre sem süllyed érdektelenségbe, a zene, a színészi játék, a történet egyaránt hoz egy elvárható színvonalat, akad egy-egy jobban eltalált jelenetsor is, de folyamatosan vártam, mikor indulnak végre be a dolgok, mikor mutat fel valamilyen téren többet a film. A végeredmény egy legfeljebb egyszer nézhető, közepes, felejthető darab, melynek élvezetéhez érdemes maximálisan elvonatkoztatni Deodato reputációjától és ismertebb alkotásától. Kár érte, sajnos nem véletlenül süllyedt feledésbe, mielőtt külföldön újra ki nem adták.

Ilyen lett volna a magazinban