Ma kiderült, hogy mikor nyit az ország legnagyobb hálózata, több mozi viszont már hetek óta új alkotásokkal várja látogatóit. A premierfilmek között van A fészek (The Nest) című Jude Law (A tehetséges Mr. Ripley; Közelebb) és Carrie Coon (Végtelen háború; Holtodiglan) főszereplésével készült opusz is. Sean Durkin rendezése egy felesége és gyerekei előtt titkolózó, bukott brókert követ a nyolcvanas évek virágzó tőzsdei világában. A kezdetben idillinek tűnő családtörténet egy lassan hömpölygő, fojtogató stílusú filmmé alakul fokozatosan. Amint a férfi szerettei köré emelt látszatvilágának téglái leomlanak, kiderül, hogy a felső-középosztályos boldog otthon képe hatalmas hazugság, maszk volt. A film nyomasztó stílusával igyekszik megragadni az egyre betegebb szituáció lényegét és a törtető yuppie főhős személyiségét. Utóbbit kifejezetten elgondolkodtató és érzelmileg átélhető jeleneteken keresztül ismerjük meg, ugyanakkor minden más tekintetben túl szikár és felszínes a cselekmény ahhoz, hogy párkapcsolati vagy családi klasszikussá válhasson.
(A képek forrása: Port)
Címe alapján A fészek egy rémisztő, ódon házban játszódó horror is lehetne. Néhány bátortalan próbálkozást leszámítva azonban sem gótikus rémtörténet, sem súlyos családi dráma színhelyévé nem válik a hatalmas vidéki kúria, ahová a kényszerű munkahelyváltása miatt egy költözéssel áterőszakolja családját a főhős. Sablonos vagy se eleje, se vége-jellegű otthoni töltelékjelenetek sorát látjuk, míg a hangsúly valójában a házon kívül játszódó részekre, a férj és a feleség közösségben töltött estéire kerül. Hőseink ugyanis mások előtt élik ki elfojtott érzéseiket, használják ki vagy bántják egymást alattomos módokon. Ezek a végletekig kiélezett szituációk elemeikben rendkívül találóak, viszont érdemi kerettörténet nélkül nehéz bármilyen konklúziót levonni belőlük. A fészekben csupán elkapott szituációkat látunk, amiket nem fűz össze semmilyen egységes tematika. A kastélyszerű ház a karakterek kényelmetlen életterét volna hivatott szimbolizálni és a történet szervezője lehetne, ám épp olyan erőltetett a pontjává válik a filmnek, mint a legtöbb jelenet.
A fészek alatt frusztráló hangulat telepszik ránk, de nem kapunk igazán árnyalt magyarázatot arra, hogy hőseink pontosan hogyan kerülnek egymással ilyen ellenséges helyzetbe, mi Rory és Allison házasságának a rákfenéje. Sajnos nem ismerjük meg eléggé a karaktereket, a gyerekekről szóló részek pedig rettenetesen felszínesek és közhelyesek. Az alkotóknak egyetlen dolgot sikerül szépen ábrázolniuk: egy tehetséges, ám telhetetlensége miatt látványosan felbukó yuppie családapa karakterrajzát láthatjuk. Kényszeres törekvése a gyors meggazdagodás iránt nevetségessé válik megfontolt, hosszú távon gondolkodó főnöke és kirakatéletbe kényszerített családja árnyékában. Utóbbi azonban keveset tesz hozzá a történet fő csapásirányához. Mellette párja és gyerekei hiába kapnak bőséges játékidőt, motivációikat nem, csupán tüneteiket ismerjük meg. Karakterábrázolásuk hiányosságait szájbarágós képekkel, dramatizált vizuális megoldásokkal próbálják pótolni az alkotók. Ezen a módon viszont felszínessé válik a mű, ugyanis hiába látunk teátrális kompozíciókat, ha közben nem tudunk belehelyezkedni kidolgozott emberi szituációkba.
Sean Durkin filmje azon minimalista alkotások közé tartozik, amik nem idegenkednek a drámaiságtól, viszont olyan rideg stílusban mutat be emberi kapcsolatokat, hogy már első képkockáival dermedt hangulatot zúdít a nézőkre. Van súlya a hosszú jeleneteknek, többnyire életszerűek és eltaláltak a dialógusok – talán jelenetekre bontva működik is a film, egészében viszont vontatott és kidolgozatlan. A nagytotálok, a festményszerű kompozíciók, a nyomasztó csöndek és a hosszan kitartott snittek révén próbál érzelmeket átadni a film, de csak másfél órányi – Haneke életművet idéző – gyomorgörcsöt sikerül kiváltania. Volna mondanivalója az alkotóknak, csakhogy alig bontják ki a történet egyes szálait és járják körbe hőseink személyiségét. Egyetlen hangulatot, a családot mételyező hazugságokat és elhidegülést próbálják bemutatni tetszetős, ám rendkívül egysíkú formai elemek használatával.
A fészek erős hatásmechanizmusú film, ugyanakkor félig megírt karakterei és suta története miatt felemás alkotás. Egyedül Jude Law karakterének van mélysége, kizárólag az ő érzelemvilágát ismerjük meg tüzetesebben. A család többi tagjáról szóló epizódokban képi hangulatkeltő eszközökkel és ad hoc módon bevezetett, klisés jelenetekkel igyekeznek megspórolni vagy helyettesíteni az alkotók, hogy részletesen kibontsák a felmerülő konfliktusokat. Hiába a tökéletesen megteremtett sötét hangulat, ha mindezek mögött nem tárulnak fel emberi történetek, csak néhány elkapott pillanat. Érdemesebb lett volna szkeccsfilmet forgatni, annyira felszínesek a dramaturgiai csúcspontok között átvezető etapok. A történet helye és ideje is indokolatlannak tűnik. A fészek szimbolikus terei nem hordoznak érdemi mondanivalót és a nyolcvanas évekkel kapcsolatban sem tudunk meg többet, minthogy nem minden kereskedő volt sikeres a thatcheri konjunktúra idején. Sean Durkin rendezése kitűnő alakításokkal tűzdelt, egyes pillanataiban felkavaró, ám összességében sajnos kiforratlan alkotás.
