Sorozatban nyitnak újra a hazai mozik, és megérkeztek az első új filmek is a kínálatba. A nyomasztó skandináv bűnügyi stílus kedvelői számára máris itt az első opusz, a Gyilkos szerepben, amit ajánlunk. Mikael Håfström rendezése valós történetet mesél el. A kétezres években alaposan megrázta a svéd közvéleményt, amikor kiderült, hogy hiteles bizonyítékok nélkül ítéltek el és küldtek pszichiátriai kezelésre egy férfit, aki több mint harminc gyilkosságot és kannibál tettet vállalt magára. Egy rámenős újságíró, az azóta elhunyt Hannes Råstam járt utána Thomas Quick múltjának, hogy vajon a férfinek valóban köze van-e a gyilkosságokhoz. Látszólag a jogrendszer kijátszhatósága, az újságírás kontrollszerepe és az orvosok, pszichiáterek feltétlen hatalma áll a film fókuszában, valójában azonban a történet csak ürügy, hogy az alkotók beteg lelkiállapotokról és egészségtelen létmódról beszéljenek. A Gyilkos szerepben az északi művekre jellemző témákat, az elfojtások és a kapcsolatok szétesésének problémáját veszi elő, ám ezeknek a számtalanszor tárgyalt konfliktusoknak a bemutatása kétségkívül rettenetesen átütő, átélhető módon történik. A film hangulata, különösen vizualitása pontosan azt a gyomorgörcsös állapotot idézi meg, amit egy olyan daganatos betegség válthat ki, ami a főhőst is gyötri.
(A képek forrása: Port)
Amikor David Fincher elkészítette a – jelen alkotásétól nagyon eltérő történelmi közegben játszódó – Mindhuntert, végig az lehetett az ember érzése, mintha stílust váltott volna az ikonikus amerikai rendező, és a skandináv bűnügyi filmek hangulatától megihletve egy lassú, nyomasztó, szürkés tónus felé vette volna az irányt. A Gyilkos szerepben azért kötődik a netflixes sorozathoz, mert tematikájában is nagyon hasonlít rá. Pszichológiai igényű börtönlátogatások, egy feltételezett gonosztevő elméjében való kutakodás és a bírósági ítélet hitelét kétségbe vonó nyomozás zajlik két órán keresztül. Két dolog válik biztossá a beszélgetések során. Amint az a Mindhunter alatt is kiderült, bizonyos profilok, tendenciák felállíthatók a sorozatgyilkosok esetében, racionális okokat, miértet, nagy megoldást keresni egy beteg elmében azonban teljesen fölösleges. Másfelől újra átélhetjük azt a gyomorforgató élményt, amikor feltételezett elkövetők szemébe kell nézni és higgadtan hallgatni kegyetlen gyilkosságokat taglaló élménybeszámolójukat. Ép lélekkel nehéz helyre tenni – a találkozásról találkozásra egyre emberibbé váló, a nézőhöz közelebb kerülő – gyilkoshoz való viszonyt, Hannesnek sem olyan könnyű eleinte kezet fogni Quickkel. Håfström filmjének ugyanakkor a bűnügyi szál csak a kulisszája, valójában teljesen mást akar elmondani a szerző: hőseink elfojtásai és a kommunikációs defektusok állnak a film középpontjában.
Nem volt olyan régen, mindannyian emlékszünk a skandináv bűnügyi filmek nagy nemzetközi sikerkorszakára, aminek szele még Hollywoodba is eljutott. Mi mást várhatnánk persze egy svéd alkotástól, a Gyilkos szerepben is ezt a stílust követi. Rettenetesen rideg filmről van szó, alig szerepelnek benne dialógusok, és azok is nagy hatásszünetekkel kitöltött tőmondatos beszélgetések – mintha harapófogóval kéne a rendezőnek minden egyes szót kihúznia a karakterekből. Az emberek nem kommunikáció által, inkább passzív (sértődött?) gesztusok és hirtelen robbanó mozdulatok révén közlik másokkal érzéseiket és gondolataikat. Az egész koncepciót megkoronázza a Ragna Jorming operatőr által teremtett jéghideg képi világ. Ez a film nem egy tragédia feszültségét, hanem a ki nem mondott, meg nem élt dolgok lefojtottságából származó frusztráltságot sugározza. Finoman fogalmazva sem lélekemelő élmény ilyen típusú művet nézni, amiben a konfliktusokat nagyon egyszerűen elkerülhető események okozzák (a Gyilkos szerepben hőseinek egyszerűen ki kéne mondaniuk érzéseiket). Egy fontos szekvencia mégis kilóg ebből az egyébként meglehetősen egységes vonalvezetésű, tipikus északi műből. Egészen ötletes és izgalmas része a filmnek, amikor gyorsvágások és dinamikus zene kíséretében, heuréka jellegű felismerésként mutatják be néhány snitten keresztül a bűntény megoldására rábukkanó főhős gondolatait. Izgalmas és rendhagyó, de teljesen követhető módon, öncélú megoldások nélkül festik le az emberi elme működését.
A Gyilkos szerepben a felszínen jogi visszaélésekről, a svéd pszichiáterekbe, a nyomozókba és az igazságszolgáltatásba vetett hit megrepedéséről szól. Valójában azonban két beteg embert látunk. Világos a film üzenete: aki nem a saját életét éli, nem mondja ki az érzéseit, végül pótcselekvésekbe menekül. Jó esetben a munkájába, máskor viszont önpusztító kísérletekbe kezd, csak hogy valami színt vagy súlyt hozzon az életébe. Utóbbira példa az elítélt Quick karaktere, míg a munkamániás eszképizmust mintázza az oknyomozó újságíró, Hannes. A Gyilkos szerepben színvonalas és jól átélhető munka. A kérdés csupán az, hogy van-e bárkinek kedve ahhoz, hogy ilyen színtelen, ingerszegény, érzelmileg lepusztult és elhalt világba látogasson a két órás cselekmény idejére. Lehetett volna másképp is beszélni a lelki betegségekről és a lefojtások súlyos érzelmi és biológiai következményeiről, nem csak ilyen destruktív eszközökkel. Persze aki kedveli a skandináv stílust, az kifejezetten értékelni fogja Håfström filmjét. Mások számára viszont csak egy rendkívül lélekpusztító estét okoz a Gyilkos szerepben.
