David O. Russell, az Amerikai botrány és a Joy rendezője új filmjében ismét musicalszerű színes díszletek, valamint fantasztikus ruhákkal és Hollywood legnépszerűbb fotogén színészeinek felvonultatásával igyekszik figyelmet kiváltani. Ám az Amszterdam vetítése alatt hiába hallani szinte a filmcelluloid sistergését és érezni a harmincas évek New Yorkjának szagát, audiovizuális hangulati elemeken kívül jóformán semmilyen tartalommal nem szolgálnak a készítők. Utóbbi azért különösen zavaró, mert a film több kifejezetten érdekfeszítő témát is feldob. Aztán amint kimondja az egyes konfliktusokat, azonnal el is ül a suspense, az izgalomnak inkább a grandiózus díszletek és hangulatkeltő snittek adják át a helyet. Nem mintha az emberkísérleteket végző fasisztoid háttérhatalom rémképe és tengerentúli mágnásokkal való összefonódásuk különösebben eredeti gondolat volna, de például erre a cselekményszálra lehetett volna erős forgatókönyvet írni, akár kortárs utalásokat elhelyezni benne. Ehelyett látszólag mitikus karakterek bőrébe bújt sztárok szaladgálnak a kamera előtt, tucatnyi, akiknek sajnos még a személyiségét és motivációit sem igazán sikerül megismerni a maratoni játékidő során. Az Amszterdam számtalan tipikus elemet felmutat, ami miatt olyan intenzíven kiürültek az utóbbi tíz-tizenöt évben a mozik, hogy egykaptafára gyártott látványvalamik kerüljenek a helyükre.
(A kép forrása: Port)
Ami hiányzik
A titokzatos politikai-bűnügyi szál képzete és a meghökkentő mondanivaló koncepciója is megszületett az alkotókban, ám hiába teremtettek az alapokat, ha aztán nem dolgozták ki elképzelésük részleteit és nem írtak kellően izgalmas forgatókönyvet. Olyan thrillert nézünk, amiben a nyomozás-tematikának csak a hangulatát, rejtélyességét érezzük. Valójában nem a konkrét bűntényre és az esetet felgöngyölítő logikai műveletre épül a dramaturgia. A néző meg sem kapja az esélyt a filmtől, hogy elkezdjen hipotéziseket felállítani a háttérben húzódó szituáció feltárására, a gyilkosok kilétének megismerésére. A klasszikus bűnügyi sztorik jellegzetes díszletei és jelmezes alakjai között hömpölyög a cselekmény, a felszínen minden jel arra mutat, hogy krimi-thrillerrel van dolgunk, csak épp maga a történet nincs kidolgozva. Rendkívül jól illusztrált kosztümös mozit nézünk, ebben pedig nagyjából ki is ürül az alkotók munkája. Kár érte, hiszen a háború szörnyűségei, a felső tízezer természetrajza, a politika körül legyeskedő gazdag amerikai befektetők kétséges alkotmányos elkötelezettsége, a demokráciát félresöprő erős vezető eszménye és a politikai gyilkosságoktól terhelt ország nehézségei azok a témák, amiknek bemutatására a film vállalkozik, majd egyiket sem teljesíti. Nem lehet mit szólni tartalmilag a filmről, mert egy percnél többet sosem szán állításai kibontására, a bűnügyi szálat nem vezeti végig konzekvensen és karakterrajzokat sem mutat, ami által legalább személyes sorsokkal azonosulhatnánk. A látványon kívül nincs miről nyilatkozni.
Wes Anderson nyomán
Denis Villeneuve vagy Wes Anderson úgynevezett szerzői filmjeit gyakran vádolják azzal, hogy semmivel sem hordoznak több állítást és mélységet – ugyanúgy makettnek használják a brand-értékű hollywoodi színészcsillagokat a kamera előtt és minden kreativitásukat a grandiózus látványorgia megteremtésére fordítják –, mint az ízig-vérig kortárs blockbusterek és szuperhősmozik. Ebbe a sormintába illeszkedik többé-kevésbé az Amszterdam is. David O. Russell rendezését a legsötétebb amerikai bűntényt bemutató történetként reklámozták. Ehhez képest lassan hullámzó, több mint két órát felölelő dagályos, zenés látványtervet kapunk. Néhány konfliktust, problémát bátortalanul megfogalmazni látszik és kicsivel több fordulatot tartalmaz, mint bármelyik Wes Anderson opusz, narratív műfaji filmnek azért mégsem nevezhetjük. El lehet nézelődni a moziban órákig, főleg ha amúgy szépen felöltözött emberek különleges helyszíneken forgolódnak, ez azonban csupán mozgóképes tárlatvezetés idealizált színházi díszletek között. Mostanra feloldódni látszik a dilemma, hogy miért tér vissza a hagyományosan akciómentes, lassú zsánerként elkönyvelt krimi a mozikba: Kenneth Branagh Poirot-szériája, a jelenleg is műsoron lévő Ecc, pecc, ki lehetsz? és a frissen debütált Amszterdam egyaránt bizonyítja, manapság nem kell történetet írni, elég egy műfajt vizuálisan megjeleníteni a vásznon.
