Senki nem várta, mégis hatalmasat robbant 2017-ben a Wonder Woman, a DC első női szuperhősről szóló filmje. A siker hangsúlyosan nem pusztán címszereplő nemének, hanem a felettébb szórakoztató történetnek és Wonder Woman rokonszenves, izgága karakterének szólt. Most, amikor mindenki várta a folytatást, sajnos nem tudta megugrani a lécet Patty Jenkins rendezése. Sőt a Wonder Woman 1984 kifejezetten alulmúlta a várakozásokat. Hosszasan lehet keresgélni a hibákat és a félresikerült snitteket, összességében azonban a kiforrott koncepció, egy kidolgozott történet és általában könnyedség hiányzott a filmből. Amilyen gördülékeny volt az első epizód, annyira erőltetettnek, kötelezettségből forgott produkciónak tűnik a második opusz. Főleg a mindössze két hete debütált Zack Snyder: Az Igazság Ligájához képest tűnik ötlettelennek Jenkins rendezése, pedig ha valami kiderült az elmúlt évek interjúiból, hogy ő igazán szívből alkot. Az érzelmek persze ezúttal sem hiányoznak a képernyőről, színvonalas forgatókönyv nélkül viszont nagyon nehéz mögéjük tartalmat tenni. Az alábbiakban összefoglaljuk nektek, hogy miért nem sikerült újráznia a Magyarországon az HBO GO műsorán, holnap, április 1-jén debütáló műnek.
Az I. világháború borzalmai közül, jó nagy ugrással, 1984-be került a címszereplő. A címben foglalt dátumnak viszont az orwelli utaláson kívül semmilyen jelentősége nincs, hiba volt disztópikus tematikát feltételezni. Wonder Woman 1986-ra is nyugodtan keresztelhették volna a művet. Ugyanakkor az idősík megválasztása a készítők legjobb döntésének bizonyult, ugyanis hangulatában egész jól sikerült megidézni a manapság amúgy is előszeretettel hivatkozott évtizedet. Ráadásul az összes valóban vicces szituáció a cselekmény időbeli vonatkozásait felhasználva született (pl. a korabeli divattal kapcsolatban). Ennél több dicsérettel nem illethetjük a művet, már csak azért sem, mert alapvető, koncepciózus hibákon nyugszik az egyébként relatíve hosszú, két és fél órás opusz. A történet konfliktusa, vagyis hogy egy ősi erőt hordozó kő rossz kezekbe kerül, amit Max Lord a világ káoszba döntésére használ, nem hangzik rosszul, a konkrét cselekmény mégis suta. Nem átélhető a felborult világrend, a III. világháború és az anarchiába süllyedt bolygó rémképe, jóllehet azt nem tagadhatjuk el, hogy az alkotóknak – a látványparádén kívül – legalább mondanivalójuk is volt a közönségnek. Lord karakterében könnyen ráismerhetünk az immár leköszönt amerikai elnök alteregójára, a bizonytalan önértékelésű, betegesen nagyravágyó, néhol csillagokat is leígérő, máskor gyerekesen dühöngő férfire (és hajkoronájára), aki szemrebbenés nélkül elorozza a Fehér Házat. Pedro Pascal – valószínűleg rendezői utasításra – rettenetesen túljátszott, ripacskodó alakítását viszont még az sem fogja komolyan venni, aki pontosan olyan nevetségesnek látja az üzletember-politikus viselkedését, mint a hollywoodi közvélemény.
Egy képregényadaptáció esetében különösen fontos volna a vonzó és csodálható hősök szerepeltetése, jelen műben viszont ezek hiányoznak a leginkább. Chris Pine ugyanazt hozza, mint az első részben (bár az újraélesztése köré álmodott mese erősen sántít), Diana viszont idegesebb figurának tűnik az új epizódban. Főleg a hosszú snittekben tűnik úgy, hogy Gal Gadot nem kapott elég instrukciót, ami néhol elég furcsa vagy görcsös arcmimikára készteti őt. A franchise új szereplője, Barbara sem kifejezetten ügyesen felépített karakter, bár Kristen Wiig kivételesen jól játszik a kamera előtt. Majdnem minden jelenésekor új, egyre elvetemültebb alakítást várnak tőle a fokozatosan átalakuló Cheetah szerepében. Ugyanakkor nem logikus az a 180°-os fordulat, amin az antagonista hősnő keresztülmegy (spoiler: milyen giccses húzás valakit halottnak tettetni, majd mégis életben hagyni?) – Max Lord legalább koherens viselkedést és karakterfejlődést mutat a nyitánytól a fináléig. A történet szempontjából szinte értelmetlen az a földrajzi kitérő is, amit hőseink Egyiptomban tesznek. De ha már – egy félig mitológiai történetben – eljutnak az egzotikus országba, legalább egy történelmi helyszínre elvihetnének minket, hogy ne csak egy közepesen szórakoztató üldözéses jelenet miatt kelljen Dianáéknak kiruccanniuk Amerikából. Hiába a történet eredőjének számító varázslatos kő, a fantasy élmény is hiányzik a műből.
A Wonder Woman 1984 az a film, amiben semmi sem úgy sül el, ahogy azt tervezték. A viccesnek szánt jelenetek rajzfilmes klisék imitációi, amelyekre sajnos a gagyi jelző a legtalálóbb, a CGI egy-két ponton ordítóan látványosan leválik a valós képről, a Diana arcán hosszan kitartott felvételek túlzott és furcsa arcjátékra késztették Gal Gadotot, és jelentről jelenetre sorolni lehetne a balul sikerült pillanatokat. Minden probléma – a karakterformálástól a gyenge jelenetekig – egy pontban gyökerezik: égetően hiányzik egy átgondolt történet, alaposan megírt szkript. Az archaikus kori kő, ami kontrollálhatatlan erőt hoz a mai világba, nagyszerű lehetőség volna, hogy Diana felidézzen néhány gyerekkori emléket, esetleg kutakodjon mitikus történetekben, de sajnos ez a kalandfilmes szál is hiányzik a műből. A költségvetés nem lehetett akadály, egy Themyscirában játszódó hosszú expozícióval kezdődik a film. A cselekmény fő idősíkja, vagyis a nyolcvanas évek sem befolyásolja az eseményeket. Már említett hatásos megidézésének néhány humoros snitten, valamint a korabeli ruhák és zenék felfedezésén túl a történet szempontjából nincs semmilyen jelentősége. Pedig az első részben a tízes évek miliőjének és történeti vonatkozásainak is megvolt a funkciója, gazdagították az élményt.
A járványidőszak legsikeresebb produkciói között van – a Tenet és a Croodék 2 mellett – a Wonder Woman 1984, a nyitva tartó mozikban már decemberben bemutatott szuperhősfilm össznézettségét viszont nem ismerjük, mivel az HBO Max nem teszi közzé számait. Termelhet azonban akármilyen magas bevételt a produkció, Patty Jenkins új filmje rendkívül izzadtságszagú lett. Az első epizódot valószínűleg azért kedveltük meg annyian, mert nem akart túl nagyot markolni, erőlködés nélkül szállított egy természetes hősnőt és egy bájos, kalandos történetet. Utóbbi hiányzik most leginkább, de az első rész frissessége is teljesen eltűnt a képernyőről. A Wonder Woman 1984 mondanivalója rendben volna, a forgatókönyv színvonala és az antagonista ábrázolása viszont ténylegesen a B-kategóriát idézi. Reméljük, hogy a trilógia záródarabja visszahozza majd az első rész könnyedségét és mindenekelőtt leteszi a voksot egy jól követhető és átélhető műfaji, pl. kalandfilmes vagy fantasy történet mellett. Sajnos a Wonder Woman 1984-ben ez a magas várakozások és a csinos külső nyomása miatt vagy azok ellenére nem sikerült.
