Őszintén nem emlékszem olyan időre az életemben, amikor félelmetesnek tartottam volna a zombikat, főleg a játékokban. Talán mert az egyforma, csakis a játékos elpusztítása által motivált ellenfelek hordái mindig is általánosak voltak, így a Doom démonaitól a Halo földönkívüli hadseregéig a videójátékos gonoszok mind elég hasonló felütéssel operálnak. Vagy talán mert a médiában úgy ábrázolják a modern zombikat, mint legyőzhető ellenfelet, és még ha – a helyzet komolyságát illusztrálandó – néhány karakter áldozatául is esik a hordának, a főhős jó eséllyel életben marad, hogy új világot építsen az apokalipszis utáni vákuumban. A zombi a videojátékokban tehát szerintem csak egy variáció a szinte kifogyhatatlan számban érkező, gonosz ellenségre, aki eszetlenül, önmagát nem féltve támad rád. Minden élőhalottak által megszállt világban játszódó sztori legfélelmetesebb eleme a többi ember: az, amire a taktikai készséggel és intelligenciával rendelkező, céleszközökkel felszerelt fajtársaink képesek saját túlélésük érdekében. Az emberi kegyetlenség számomra sokkolóbb, mert egy ember képes átérezni áldozatai fájdalmát, megérteni saját tettei súlyát, és tudatosan dönt amellett, hogy mindezzel együtt véghez viszi azokat.

Szóval két legmaradandóbb zombis élményem nem horrorisztikus, sőt egész más hatással voltak rám. Az első a nemrég felújított, de eredetileg 2005-ös Stubbs the Zombie in Rebel Without a Pulse, ami egy, már címében is komikus zombi RPG, melyben egy élőhalott a főszereplő. Edward "Stubbs" Stubblefield még emberként szerelmes lett egy lányba, akinek apja annyira rosszallta kapcsolatukat, hogy rövid úton eltette láb alól Stubbsot, majd hulláját kidobta egy lakatlan környéken. Közel 30 évvel később, mikor Stubbs zombiként kiássa magát sírjából, a területre már szerencsére egy egész város épült, így főhősünk azonnal elkezdhet végigkóstolni annyi emberi agyat, amennyire csak lebomlott kis szíve vágyik. Az agyevés egy kelllemes mellékhatása, hogy minden áldozatból instant zombi válik, aki segít Stubbsnak elérni céljait: kiírtani az egész várost, különösen saját gyilkosát, és megtalálni régi szerelmét (majd zombivá tenni őt is, nyilván). Bár a pályák nem túl változatosak, Stubbs arzenáljában megtalálhatóak saját rothadó szervei, amiket gránátként használ; irtózatos szellentései, amikkel tömegeket lehet kiütni; leválasztható, önálló életre képes végtagjai, és még számtalan izgalmas, elborult baromság. Az ok, amiért ez a játék leginkább megmaradt bennem az, hogy ez volt az első élményem, ahol a fő zombi, hiába maradt a kegyetlen gyilkolászás eszköze, emberközeli háttértörténetet és olyan motivációkat kapott, amivel őszintén lehet szimpatizálni. Ki ne akarná lemészárolni saját gyilkosát és megtalálni rég elveszett szerelmét, hogy aztán közösen egyenek agyakat a világ végezetéig? Ráadásul ebben, a jóval a Plants vs Zombies előtti világban az élőhalottak humor-faktorát sem sok játék használta még ki, szóval a fegyvernek használt zombifing és a bowling golyóként gurított fej is a komikum csúcsának érződött.

Második legérdekesebb idevágó élményem a 2004-es Vampire: The Masquerade – Bloodlines, amiben egy titkos vámpír-társadalom újdonsült tagjaként igazgatod karaktered életútját. A változatos küldetésekkel teli éjszakák egyikén belefutsz egy, a helyi temetőben dolgozó familiárisba, aki megkér, hogy segíts neki az éjjelente rendre felébredő zombikat a kerítésen belül tartani, míg ő elmegy... valamit intézni. Bár ez messze nem a legizgalmasabb mellékküldetés, megmaradt bennem a hirtelen rádöbbenés, hogy ugyanebben az univerzumban egy emberi karakter számára milyen veszélyes, masszív kihívás lenne ez, egy vámpírnak azonban maximum kellemetlenség. Csak ide-oda kell futkosni a magukat megadni készülő kapuk közt, és szemtelen legyek módjára lecsapkodni a zombikat, nehogy Hollywood utcáira szabadulva megsértsék a maszkabált, vagyis feltárják a természetfeletti kreatúrák létezésének tényét a lakosság előtt, ezzel figyelmet vonva a vámpírokra is. A zombik ezen rövid szerepeltetésével a játékkészítők ügyesen erősítették az érzést, hogy karakterünk végleg túllépett a megszokott erőviszonyokon, a rá leselkedő veszélyek immár nem a normál emberi szinten mozognak. Bár nem számítottak a szokásosan vérfagyasztó ellenségnek, épp ez a tény tette emlékezetessé a Bloodlines zombijait. Igazából a jövőben is csak úgy tudok elképzelni egy félelmetessége miatt maradandó zombis videójátékot, ha az virtuális valóságban játszódik, ahol az élmény annyira életszerű, hogy az agyam szinte elhiszi: igazi élőhalottak másztak elő sírjukból.

Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!