Hát, ha a január békés is volt, februárra már berobbant egy nagy rakás AAA cím, amikkel ráadásul heteket el lehet tölteni. Szerencsére azért az indie csapatokat sem kell félteni, elvégre kisebb játékaikkal szívesen kitöltik a maradék szabadidőnket. Legalább addig is pihenhet kicsit a videókártyánk!
Vampire Survivors – Hellsing Turbo 2000 (Early Access)
Szeretem rendszeresen emlegetni a SNKRX-et, mert megérdemli, és úgy gondolom, mindenkinek érdemes kipróbálnia, aki nem sírja el magát a pixelessége látán. Pontosan ez a helyzet a Vampire Survivorsszal is: ronda és finom, valamint röhejesen olcsó, szóval senki nem kockáztat túl sokat, ha belenéz.
A játék egy oda-vissza bullet hell, aminek elsőre talán nincs sok értelme. Karakterünk automatikusan használja a támadásokat, nekünk csak irányítanunk kell, ami eleinte a kisebb-nagyobb csoportokban ránk rontó ellenfelek kerülgetését jelenti, amik hozzánk érve pár másodperc alatt leszívják az életerőnket. Ha viszont sikerül egyet megölni, jó eséllyel elejt egy tapasztalati pontot, ezeket felszedve pedig szintlépésekkor véletlenszerűen felajánlott támadásokból (és kisegítő képességekből) választhatunk. Ezekből jó kis kombinációkat építhetünk ki, míg végül már brutális támadástengerrel irthatjuk ezerszámra a galádokat. Ekkor ez már az ő pokluk, nekünk meg csak arra kell figyelnünk, hogy a hulláikból folyamatosan érkezzen az XP a pálya végéig.
Az egyetlen gond, hogy egy teljes kör 30 perc, és egyelőre nincs mentés a pályákon belül, azaz nem ugorhatunk be csak úgy 5-10 percre (mint a SNKRX-be…). Ráadásul akármilyen jó móka is a vámpír- és csatlósirtás, akadnak benne unalmas percek, ami miatt extra kellemetlen a 29. percben elvérezni. A játék egyelőre korai hozzáférésnél elérhető, vagyis folyamatosan alakulnak dolgok, de az alapok már készek, és elég stabilak is.
Rogue Tower – Toronyórák lánc nélkül
Nehéz helyzetben vagyok ezzel a darabbal. Szeretem a toronyvédős műfajt, és kimondottan örülök, ha az alaprecepttől eltér egy-egy játék, ráadásul nagyra értékelem a tartósságot is. A Rogue Tower ezeket az elvárásokat mind teljesíti, de mégsem sikerült igazán megkedveltem, méghozzá azért, ahogyan teszi.
A szokásos, térképen előre haladós, apránként nehezedő és hosszabbodó csaták helyett itt egyetlen apró pálya van. Ezen kell minden kör elején a nehézségi szinttől függően 1, 2 vagy 3 új földdarabot választanunk, amin az útvonal bővülésével egyre több ellenfél érkezik felénk, látszólag a végtelenségig. Valójában „csak” 45 körön át kell kitartanunk (mentési és gyorsítási lehetőség nélkül), de ez eleinte jóformán lehetetlennek érződik. A vereségek alatt összegyűjtött XP-vel lassanként megnyithatunk állandó fejlesztéseket, valamint új tornyok és képességek kártyáit, ezekből pedig a játék pár körönként feldob néhányat véletlenszerűen, melyekből egyet választhatunk. A győzelem tehát végső soron csak idő és kitatás kérdése. Azt hiszem, ez a játék csak a műfaj nálam lényegesen fanatikusabb rajongóknak szól, ők viszont több hétre elég szórakozáshoz és kihíváshoz juthatnak vele. 65%
Castle Morihisa – Slay the Ninja
Nagyon érdekes filozófiai kérdés, hogy mitől és meddig klón, variáció vagy hommage egy játék, aminek latolgatására viszont most nincs helyünk és időnk. A roguelike kártyázós Castle Morihisa egyértelműen a Slay the Spire-ra épül, és ezt nem is próbálja leplezni. Számos játék- és grafikai elemét vette át, legfeljebb minimális változtatásokkal, mindezt egy japános, misztikus keretbe átültetve. Aki tehát azzal játszott és szerette, itt is villámgyorsan kiismerheti magát, valamint, ha nem sértődik meg a hasonlóságok miatt, ezt is könnyen megkedvelheti.
A Castle Morihisa ugyanis azért bőven tartogat saját ötleteket is. Kidobta például az útvonalat, és egyszerűen csak minden előrelépéskor választhatunk 3-4 állomás (például csata, csata, pihenő és csata) között. Ennél fontosabb új elem a képességfa, vagy inkább -korong, amin feloldhatunk hasznos extrákat, de hasonlóan fontos a térképről bármikor elérhető bolt. A játék hivatalosan megjelent, de az egyensúlyozás és foltozás folyamatosan zajlik, ami mondjuk, rá is fér. Közvetlen megjelenés előtt például az egy körig tartó páncél néha nem múlt el az ellenfeleknél, ami azért vicces. Emiatt lehet, hogy érdemes kivárni a kezdeti zavaros időszak végét, és csak a már véglegesebb változatba belevágni. Addig meg ott a Slay the Spire, vagy néhány stabilabb rokona gyakorlásképp. 75%
Dealer’s Life 2 – Nem tudom, Rick…
Azt hiszem, semmi sem illik annyira jól egy zálogházas játékhoz, mint azok a kritikák, miszerint a Dealer’s Life 2 tulajdonképpen csak a Dealer’s Life 1, egy kicsit lepolírozva. Mivel az első rész kimaradt az életemből, így ebben legfeljebb a szakértők véleményére adhatok, de végtére a játék is erről szól. Emberek felajánlanak nekünk tárgyakat, amikre alkudhatunk, előtte/utána felértékeltetjük őket egy szakértővel, helyrehozatjuk és kifényesíttetjük, végül pedig szép haszonnal túladhatunk rajtuk. Közben fejlődünk mi is, a bolt is, aukciókra járhatunk, menőbb autót vehetünk, valamint beköszön a maffa, avagy a több pénzzel egyre több probléma is jár.
A grafikai stílus egyértelműen változott, szerintem ráadásul előnyére. A tárgyak gyakran popkulturális utalások: néha egész viccesek, sokszor inkább csak vicceskedők, de nem éreztem túl zavarónak a próbálkozásokat. A játékmenet ellenben nem túl változatos, így csak annak való, aki élvezi a viszonylag hosszú ideig tartó gyűjtögetést és fejlődést. Nekik nagyon kellemes, békés élmény lesz, mindenki más számára viszont nagy eséllyel pár óra után unalomba fullad a mókuskerék. A legtöbb, amit ezért adhatok: 65%
Hát, ennyi apróság került még elő az év legrövidebb és talán legzsúfoltabb hónapjában. Viszlát márciusban, amikor már teljes 3 nappal több időnk lesz, amibe simán beleférhet még 1-2 kisebb indie cím.
