2020-ban indult Netflixen az Aso Haro azonos című mangáin alapuló Alice Határországban (Alice in Borderland), a Sato Sinsuke rendezte első évad pedig csakhamar a szolgáltató legnépszerűbb japán gyártású alkotása lett (az élőszereplős produktumok között legalábbis), így a folytatás nem is volt kérdéses. Már csak az évadzáró végén látott cliffhanger miatt is illő volt tovább szövögetni a történet fonalát, hiszen életben maradt hőseinknek ahhoz még meg kell szerezniük a figurás lapokat, hogy megnyerjék a játékot, és ezáltal visszatérhessenek a való világba. De vajon tényleg így van? Végül kifizetődő lesz a sok áldozat és fájdalom? Van kiút ebből a morbid univerzumból? Ezen kérdések megválaszolása újfent vérrel és halállal van kikövezve, miközben a széria továbbra is előszeretettel vájkál az emberi lélekben, és fejteget egzisztenciális kérdéseket. Kár, hogy ezt a legtöbbször erősen túlírt melodrámákba csomagolták a készítők.
A kép forrása: Share The Good News
Az szinte a nyitány első percében kiderül, hogy ezúttal némileg megváltoztak a játékszabályok, a lapokat jelző óriási léghajók ugyanis nem minden esetben vannak helyhez (és ezáltal arénához) kötve. Nevezetesen a Pikk Király az, aki az egész várost használja „játszótér” gyanánt – a feketeruhás gyilkológép már a prológus során megtizedeli a túlélők sorait, ámokfutásának következtében pedig még a főszereplők is szétszóródnak, ezzel megágyazva a több szálon futó cselekménynek. A fókuszban természetesen ismét Arisu (Jamazaki Kento) és Usagi (Cucsija Tao) párosa áll, mellettük kardinális szerep igazából csak Chishiyának (Murakami Nijiro) jut – sajnos egyes karakterek érezhetően a háttérben maradnak, holott lenne potenciál az ő történetükben is. Az imént említett duó ugyanakkor remekül működik, kölcsönösen segítik egymás karakterfejlődését, és a színészek között is megvan a kémia, így talán nem is akkora baj, hogy a játékidő nagy részében őket mutatja a kamera.
Az már annál inkább probléma, hogy ebben az évadban némileg erősebben védik az írók a főbb karaktereket. A kvázi főellenfélként is felfogható Pikk Király például mindaddig egy halálpontosan célzó terminátor, amíg a statisztákra lövöldözik, mihelyst azonban fontosabb karakter kerül a célkeresztjébe, átvedlik birodalmi rohamosztagossá, aki még a szereplők auráját sem képes eltalálni. Persze egyértelmű, hogy minden egyes főhőst nem szabad kiiktatni, de ennél kevésbé direkt módon is fényezhették volna a plot armort – a csuklyás alak finoman szólva is túlhasznált eleme az évadnak.
A kép forrása: Netflix
Rajta kívül persze akadnak hagyományos játékarénák is, ezek esetében pedig már brillírozik az évad. Az eddig nem látott próbatételek az emberi teljesítőképesség elég széles spektrumát lefedik, így akadnak arénák, ahol a fizikai erőnlét a legfontosabb, máshol az ész és a leleményeség diktál, de vannak az emberi kapcsolatokat és a bizalmat tesztelő kihívások is. A gyilkos játékok egyértelműen a második felvonás csúcspontját jelentik, melynek keretében nem csupán a karaktereket ismerhetjük meg jobban (legtöbbször hol indokolt, hol pedig felesleges flashbackek formájában), de súlyos filozófiai és létértelmi kérdések is felmerülnek. Emellett a készítők a modern társadalmi berendezkedés kritikáját is többször megfogalmazzák, sokszor meglehetősen explicit formában. A történet néhány esetben egyenesen odáig merészkedik, hogy felteszi a kérdést: mennyivel rosszabb az a világ, ahol mindenki önmaga lehet, mint egy olyan, amelyben a képmutatás az úr, a valódi jólét pedig csupán a gazdagok kiváltsága?
A kép forrása: Film Fugitives
Sajnos azonban a magvas gondolatok nem mindig tudnak szárba szökkenni, mégpedig azért, mert az Alice Határországban drámai szituációi szinte minden esetben átesnek a ló túloldalára. Persze japán sorozatról beszélünk, tehát az elnyújtott szenvedés lényegében szériatartozék, de – talán az újdonság varázsa miatt – az első évadban nem éreztem ennyire zavarónak a dolgot. Az még a kisebbik baj, hogy hőseink az egészségesnél „némileg” hosszabb ideig lamentálnak dolgokon, de az esetek többségében még a logikát is feláldozták az alkotók a (melo)dráma oltárán, ezzel elérve, hogy teljesen élüket veszítsék a megható(nak szánt) szituációk. Úgy legalábbis nehéz átérezni, mondjuk, egy karakter halálát, ha teljesen nyilvánvaló, hogy az egész elkerülhető lett volna pusztán a józan paraszti ész használatával.
Emellett az írói gárda az anatómia szabályaira is teljességgel fittyet hányt. Előfordul például, hogy valaki több tucat lövedékkel a testében is elél még vagy fél napot, de a vérveszteség is csak abban az esetben követel emberéletet, ha az szükséges a cselekmény továbblendítéséhez – ellenkező esetben egy darabka ronggyal is orvosolható a probléma. Ezen alkalmak során ütközik ki igazán, hogy vannak jelenetek, amelyek mangaként talán működnek, a képernyőre ültetve viszont már inkább megmosolyogtatónak hatnak – kár, hogy ez a stábban senkinek nem tűnt fel. De ugyanez elmondható egyébként a párbeszédekről is: lényegében minden gondolatébresztő és filozofikus dialógusra jut egy ordas nagy közhely, vagy egy barokkosan túlírt nagymonológ, amit legszívesebben átugrana az ember.
A kép forrása: Geek Culture
Látvány terén viszont már nemigen érheti szó a ház elejét, ezúttal ugyanis érezhetően több pénzből dolgoztak az effektekért felelős szakemberek. A természet által visszafoglalt város látképe bámulatos (és egyben remek alapozó a közelgő The Last of Us-sorozathoz), a játékok látványosabbak és az akciórészek is remekül vannak fényképezve – kár, hogy a fent említett „védőpajzs” miatt túl sok izgalmat azért nem tartogatnak. A zene pedig még a vizualitást is képes tetézni, legyen szó akár a nagyzenekari szólamokról, akár az elektronikus dallamokról, a végeredmény kiváló – a kettő együtt pedig valódi kényeztetés a fülnek. A színészek úgyszintén remekelnek, néha ugyan sikerül túljátszaniuk a szerepet, de ez inkább a szkriptnek tudható be, nem pedig a képességeiknek. A hagyományos szerkesztési elv felrúgása ugyancsak remek lépés volt a készítők részéről, többször is előfordul például, hogy egy játék az adott epizód első felében ér véget, így a csúcspont nem a rész végére kerül. Felettébb furcsa megoldás, de működik, és még jobban erősíti a „csak még egy epizód” érzést.
A kép forrása: Marie Claire
Kissé talán negatív hangvételűre sikeredett a kritika, holott összességében nézve elégedett voltam a látottakkal, az általam rossznak gondolt szegmenseket pedig valószínűleg tárt karokkal fogadják majd azok, akik szeretik a szigetország mozgóképeit, vagy épp magát az alapanyagot. Az Alice Határországban továbbra is rendkívül hangulatos széria, karaktereinek zöme (élükön a két főszereplővel) kedvelhető, a jellemfejlődés pedig a legtöbb esetben révbe ér, ami egyet jelent azzal, hogy a történet teljesítette a célját. A való világban magukat elveszettnek és jelentéktelennek érző szereplők ugyanis szinte kivétel nélkül rálelnek az általuk helyesnek vélt útra, így a kör végső soron bezárul, ahogy a tanulságot is megkapja a néző. Erre erősít rá a befejezés is, melyet minden bizonnyal csak azok fognak igazán értékelni, akik anno a Lost zárásával is elégedettek voltak. Itt sem kapunk ugyanis kézzelfogható magyarázatot a látottakra, sőt igazából megkérdőjeleződik minden, ami előzőleg történt. Mindenesetre sikerült elkerülni a kliséket, ami óriási pirospont, az epilógus pedig egyszerre érződik lezárásnak és egy új kezdetnek is – utóbbi alatt a legvégső snittet értem, ami könnyedén utalhat folytatásra. Nagyon remélem viszont, hogy erre soha nem kerül sor, mert ez a történet így kerek egész, ennélfogva – szerintem legalábbis – minden egyes toldalék csak rontani tudna rajta. Minden negatívuma ellenére bőven kiemelkedik az évad (és a széria) a Netflix egyre inkább felhíguló kínálatából, így bátran ajánlom mindenkinek, aki egy igazán különleges élményre vágyik.
Ez így mangában még tökre okés lenne, de élőszereplős formában nagyon szituáció idegen volt.
Szóval igen ezek a hosszan elnyújtott monológok néhol nagyon rosszul vannak időzítve, sőt néhol nagyon el is vannak nyújtva.
Teljesen egyet értek a fenti kritikával. Én csak annak ajánlom, aki már látott japán filmet vagy sorozatot esetleg animét. Az tudja, hogy mire számíthat.