Amikor a GOG szeptember elején hivatalosan is bejelentette, hogy a platformon Star Trek-játékok megjelenése várható, szó szerint egy több évtizedes problémát oldottak meg. Ami persze egyáltalán nem szokatlan, hiszen a lengyel bolt régi, elfeledett, vagy nehezen beszerezhető játékok feltámasztására szakosodott. A Star Trek azonban sok szempontból is problémás, hiszen pont abba a halmazba esik, amibe számos, a kilencvenes években/az ezredforduló idején született játék: nemcsak, hogy a modern internet beköszönte előtt jelentek meg, és alapvetően egy szubkultúrának szóltak, de mellé még licenceltek is, ami a legtöbb esetben azzal jár, hogy a piacról való eltűnésük egyben életük végét is magával hozza. Hiszen ha épp nem járt le a licenc, akkor esetlegesen a jogutód cserélt gazdát, és az új tulajdonos nem feltétlen érdekelt számára sok bevételt nem termelő portékára pénzt és időt áldozni. Éppen ezért is hatalmas érdem, hogy sikerült ezen játékokat kimenekíteni a sírból, ráadásul nem is keveset: a nyitókínálat hat játékot számlál, melyekből ötöt két adagban mutatunk be, megnézve, hogy ennyi év távlatából mennyire élvezetesek, és hogy csak az emlékek szépítették-e meg őket!

STAR TREK: VOYAGER - ELITE FORCE

  • Megjelenés éve: 2000
  • Műfaj: FPS
  • Fejlesztő: Raven Software

Star Trek-rajongói körökben ha nem is ölre menő, de mindenképp parázs viták folynak arról, hogy melyik is a legjobb sorozat, amit nehéz lenne objektíven kiválasztani, sokkal szerencsésebb inkább egyéni kedvencekben gondolkodni. És egészen biztos, hogy itthon minimum egy generációnak a Voyager az, például azért, mert meglepően erős volt a jelenléte itthon az akkor épp a piacot meghódítani igyekvő Viasat3-nak hála, vagy mert a kapitányi feladatkört első ízben kapta meg egy nő, Kate Mulgrew parádés alakítása pedig igazi példaképül szolgálhatott számos néző számára. Éppen ezért is illő, hogy az első videójáték-adaptáció is egy kemény dió feltörését vállalta magára, hiszen az eredetileg 2000-ben megjelent Star Trek: Voyager – Elite Force abba a műfajba tolta be a Voyager és ezzel együtt a Star Trek-univerzumot, ahová az korábban nem merészkedett – az FPS-ek közé, ahol a Star Wars jó pár évvel korábban már maradandó nyomott hagyott a Dark Forces révén.

A nemes feladatot pedig nem kisebb stúdió vállalta magára, mint az Activision által nem sokkal korábban bekebelezett, sikert sikerre halmozó Raven Software, ahol egy olyan álmot igyekeztek megvalósítani, amit az akkor magam korú, 11-13 éves rajongók dédelgettek: a Voyager legénységének egy tagjává válni. Rögtön a frontvonalon, Alex Munrót, a Tuvok által alapított Hazard Team tagját alakítva, egy, a Voyager történetéhez passzoló történet során: a hajót egy hatalmas robbanás egy hajótemetőbe taszítja, és amíg a legénység azon dolgozik, hogyan tudnak visszatérni eredeti pályájukra, addig a Hazard Team próbálja, azaz te magad is igyekszel megvédeni őket.

A hatodik évad közepére, két epizód közé beékelt történet pedig nem spórol az izgalmakkal, rögtön bedob a borgok közé, később pedig a delta kvadráns egyéb, hasonlóan barátságos ellenfelei közé is benyom egy izgalmas kampány során. Két évtized elteltével természetesen közel sem annyira filmszerű a belső nézetes lövöldözés, mint amilyennek annak idején tűnt: a kissé lélektelen fegyverek, a sokszor bulletsponge ellenfelek, a játékélmény érdekében feltúrbózott ellenfélszám még ebben a gyakorlatilag halott singleplayer FPS-érában is kicsit furának hat, ugyanakkor egyéb ötletei és megoldásai továbbra is zseniálisak. Például a tény, hogy a játék egy borzasztóan hangulatos küldetése fekete-fehérben fut, vagy természetesen az, hogy a missziói között szabadon bejárható a Voyager egésze. Azaz minden olyan rész, ami még a sorozatban sem szerepelt, a lehető legnagyobb odaadással adózva a beleéléshez és annak az illúziónak a megteremtéséhez, amiről addig csak álmodozni lehetett.

Mindehhez pedig elsőrangú tálalás társul: a sorozat színészei kölcsönözték a karakterek hangját, a látványvilágról pedig a kor legfejlettebb és épp legnépszerűbb technológiája, a Quake 3 engine gondoskodott. Modern környezetben a futtatása ugyanakkor már nem fájdalommentes, az alapverzióból sajnos hiányzik a rendes, nagyobb felbontás és főleg a szélesvászon támogatása, azonban a cfg fájl módosításával (ez a kényelmetlenebb) vagy a rajongói, automatizált megoldások használatával (https://www.wsgf.org/dr/star-trek-voyager-elite-force) ez kiküszöbölhető. És megéri – az Elite Force az egyik legemlékezetesebb és legjobb Star Trek-játék, melynek megjelenésével beköszöntött a Star Trek-játékok aranykora.

STAR TREK: ELITE FORCE 2

  • Megjelenés éve: 2003
  • Műfaj: FPS
  • Fejlesztő: Ritual Entertainment

A folytatás tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, de három évet kellett rá várni, a várakozás pedig több változással is járt. Egyrészt a fejlesztői stafétát a remekbeszabott SiN-ről és a Heavy Metal: F.A.K.K. 2-ről ismert Ritual Entertainment vette át, másrészt a címből eltűnt a Voyager, az Elite Force 2 ugyanis a USS Enterprise E-n, azaz Jean-LucPicard és a TNG-legénység hajóján startol el. Ennek megfelelően a történet sem a delta kvadránsban játszódik: a Voyager történetének végeztével, a Nemesis-film eseményei után két évvel Picard kapitány kérésére kerül át Munro és a Hazard Team a hajóra, ahol persze nem béke és pihenés vár, hanem, egy olyan, Exomorphsnak hívott faj, melyet szinte végig kell kergetni a kvadránson. Az út során persze feltűnnek a romulánok, vendégszerepelnek a ferengik, és a fegyvercső elé vándorol számos egyéb ellenfél is.

Az Elite Force 2 nagyjából azt hozza, mint elődje, csak épp tartalmasabb, látványosabb, egy lineárisabb, csőszerűbb pályákból álló világban, meglepően kevés ismert szereplővel a háttérben, és pár nem feltétlen jól sikerült ötlettel, amivel a lövöldözés monotonitását próbálták megtörni. Csakhogy az a kevéske, trikorder-centrikus puzzle eléggé kilóg az élményből, amely javarészt lezárt ajtókat, a továbbjutást gátló tényezőket előz meg. És ezen alapvetően nem segít az ismert panelekből építkező, sok meglepetést nem tartogató sztori sem. Ami viszont egyértelműen a folytatás elvitathatatlan érdeme, az a tálalás. Az ekkor már a félévtizedes kor felé közelítő engine-ből tényleg sikerült a maximumot kihozni: a lényegesen jobban kinéző karaktermodellek, a több dekorációval ellátott helyszínek, a kiváló hangok most is fantasztikus hangulatot teremtenek, és ha sikerül túljutni a technikai akadályokon, egy még mindig vérbeli Star Trek-élményt kínáló játék bukkan elő.