Star Wars: The Mandalorian – Gondolatok a félidőben

A Disney+ zászlóshajójaként debütált külföldön az első élőszereplős Star Wars sorozat, amire igen sokat kellett várni, ha azt vesszük, hogy Lucas már A Sith-ek bosszúja idején, 2005-ben bejelentett egy olyan szériát, amiben a Galaxis alvilágát ismerhettük volna meg. Az Underworld azonban sosem készült el, a fel nem használt elemek egy részét (például Saw Garrerát és Coruscant 1313-as szintjét) végül átültették A klónok háborújába, a Lázadók szintén ebből fejlődött ki, de Az ébredő Erőben Lor San Tekkához kötődő Erő Egyháza is az Underwolrdből származik. John Knoll a Zsivány egyes koncepcióját eredetileg annak reményében találta ki, hogy egy epizód lehet a sorozatban, valamint a Solo egyes elemeit is a széria tervasztaláról emelték át.

Szóval az Underworld nem valósult meg, főleg anyagi okokból. Lucas mozis minőségű és mennyiségű trükkfelvételeket akart, ez viszont akkoriban egy élőszereplős sorozatnál nagyon sokba került volna – többe, mint ami megtérülhetne. Azóta viszont eltelt jó pár év, a trükktechnika is hatalmasat fejlődött, ráadásul a Lucasfilmet felvásárolta a Disney, ami jóval több pénzzel tud gazdálkodni, mint Lucas.

2014-ben hallottuk először arról, hogy Josh Trank egy antológia filmen dolgozik, ami Boba Fettre fókuszál, bár ezt sosem erősítették meg. Az viszont igen valószínűnek tűnik, hogy ha volt ilyen elképzelés, akkor a 2017-ben bejelentett The Mandalorian ebből fejlődhetett ki. És milyen jó, hogy végül sorozatként végezte, ráadásul nem is Boba Fettről szól.

Az első félidő

A The Mandalorian novemberben indult útjára, eddig négy rész ment le, azaz az első évad fele. A sorozat élén az első két Vasembert is jegyző Jon Favreau áll, akinek már korábban is volt köze a Star Warshoz, sőt még a mandaloriakhoz is, hiszen ő adta a hangját A klónok háborújában Pre Vizslának, a harcosok útját járó, és emiatt kirekesztett Halálőrség vezetőjének. Később pedig ő szólaltatta meg Riót a Solóban. Érdekesség, hogy a The Mandalorianben is kölcsön adta a hangját egy mandinak, méghozzá Paz Vizlának.

Favreau lelkesedését és szakértelmét nem lehet elvitatni, magabiztosan vetette bele magát a sorozatba, és valósította meg azt zökkenőmentesen. Ebben persze nagy segítségére van A klónok háborúján és a Lázadókon edződött Dave Filoni, valamint olyan rendezők, mint Bryce Dallas Howard (színészként a Jurassic World: Bukott birodalomban láthattuk mostanában, nem mellesleg a Solót tető alá hozó Ron Howard lánya), Taika Waititi (Thor: Ragnarok), Rick Famuyiwa (Kábszer), és Deborah Chow (Fear of the Walking Dead, Jessica Jones).

Ez a csapat szállítja nekünk hétről hétre az epizódokat, és eddig azt kell mondjam, hogy nagyszerű munkát végeznek. Az első négy epizódot két részre lehet osztani. Az első három felfogható egy trilógiának, ebben ismerkedhetünk meg névtelen hősünkkel, Mandóval és „társával”, a gyermekkel, aki nagyon hamar belopta magát a közönség szívébe. Szóval ez afféle hosszúra nyúlt expozé, de mindenképpen a jobb fajtából.

Ezzel szemben a negyedik fejezet, amely a Sanctuary alcímet kapta, inkább afféle pihentető, átvezető rész. Az első három pörgése után hőseink megállnak kicsit kifújni magukat, a tempó érezhetően lelassult, annak ellenére, hogy akció ebben is van. És a vége egyértelművé teszi, hogy most az évad egy teljesen új felvonása jön, a bevezetésből átléptünk a tárgyalásba.

Eleven világ

A The Mandalorian nagy erőssége, hogy képes elevenné tenni a Star Wars világát, miközben tovább építi azt. Bár továbbra is inkább a klasszikus trilógia vonalán halad, mint a folytatás trilógia, a feltűnő világok sokkal élőbbek, mint például Takodana vagy D’Qar. Különféle állatokat láthatunk, a városokban zajlik az élet. Egyszerűen remek érzés nézni, ahogy Mando végigsétál egy kisváros utcáján, és közben a kufárok árulják portékáikat, valaki pedig sült Bujaférget falatozik – s mindeközben az összes mozifilmből visszaköszön egy-egy idegen lény, mi több, némely esetben konkrét háttérszereplő. Sőt a legutóbb az animációs sorozatokból jelent meg egy szörnyike.

A látvány pazar. Nincs stúdióérzés, mint a régi Star Trekekben, és bár nagyon földies bolygókon járunk, a fényképezésnek, az operatőri munkának és apróbb elemeknek (idegen halak, gyíkok, bogarak megjelenítése) hála mégsem érezzük olcsónak mindezt. A CGI pedig nagyszerű, látszik, hogy itt sem spóroltak. Az első két részben három különböző szörnyeteg jelenik meg, de említhetném a Gyermeket is, akit hol bábbal, hol CGI-jal jelenítenek meg, de nehéz kiszúrni, hogy mikor használják az egyiket és mikor a másikat.

Persze azért itt sem tökéletes minden, néha kibukik az animált lóláb, főleg a harmadik rész végén éreztem kicsit, hogy az embereket nem feltétlen sikerült tökéletesen megcsinálni, de ez sem vészes, csak pár pillanatnál volt ilyen fura, idegen érzésem.

És ezt az egészet körbelengi a western hangulat, amit csak erősít a Fekete párduc zenjét is jegyző Ludwig Göransson muzsikja. Nagyon sajátságos, nagyon hangulatos, bár tény, hogy teljesen más, mint John Williams eddig megszokott dallamai.

Hatalmas dicséret jár a címszereplő páncélját magára öltő Pedro Pascalnak (A trónok harca), aki úgy képes érzelmeket átadni, hogy színészi repertoárjából kénytelen volt száműzni az arcjátékot, hiszen Mando szinte állandó jelleggel sisakot visel. Ez ugyan megnehezíti a karakterrel való azonosulást, de Pascal olyan jól játszik a hangjával és a testbeszédet is annyira jellegzetessé tette, hogy képes pótolni az arcjáték hiányát, és magabiztosan építi fel Mandót, illetve a közte és a Gyermek közti kapcsolatot.

És szerencsére van is miből építkezni, mert a készítők nem érték be annyival, hogy ő egy cool figura egy cool páncélban. Múltját villanásnyi flashbackekből lassan megismerhetjük, jelenében pedig az is kiderül, hogy nem megállíthatatlan harcos, éppen ellenkezőleg, esendő ember, akinek meg kell küzdenie a győzelemért, és olykor bizony őt is legyőzik.

Rezgés az Erőben

Negatívumként a mágikus nyomkövetőt hoznám fel, ami egy nagyon kényelmes megoldás az írók részéről, ráadásul nehezen is illeszthető be a Star Wars világába, mert ugyan rengeteg fejvadászos sztorit láttunk és olvastuk már, ilyen kütyü egyikben sem volt. Pedig ez a vacak baromi jól jött volna a Lázadókat kutató Birodalomnak, és Boba Fett sem lett volna akkor ász, ha Vader minden felbérelt fejvadásznak kiosztott volna egy ilyen pittyegő dobozt.

Talán még felróhatjuk a sorozatnak az epizódok hosszúságát, mert sajnos mindegyik igen rövid, a negyedik rész volt az első, ami stáblistával együtt már több mint 40 perces volt, míg a legrövidebb a második epizód lett, ezt 31 percesre vágták. Ugyanakkor ennek köszönhetően az egyes fejezetek nincsenek elhúzva, nincs felesleges üresjárat, és nekem még hiányérzetem sem volt eddig.

Szóval, négy rész alapján bátran merem ajánlani a The Mandaloriant mind a Star Wars rajongóknak, mind azoknak, akik kedvelik az űrwester/űropera sorozatokat remek látvánnyal, markáns hangulattal, érdekes karakterekkel és történettel.