Megmondom őszintén, nem tudom, mire számítottam a Despot’s Game-től, maga a koncepció viszont kifejezetten érdekesnek tűnt. Bár nem vagyok oda az autobattler játékokért, a roguelike viszont már annál inkább hívószó számomra, így kíváncsian vártam, hogy a Konfa Games mit hozott ki ebből az egyvelegből. Egy vérrel és verítékkel övezett végigjátszás után van azonban, amit még mindig nem értek: például miért éppen Despot? Mármint oké, a főgonosz számítógép-robotizé így hívja magát, de mitől despota? A rabszolgái vagyunk? Leigázta az emberiséget? Ő a labirintus alkotója? Az egész szituáció roppant bizarr, és annyi kérdésem lenne még…

Des…okan lettünk

A játékot egy kisebb csapat pöttöm pink pixelpacával kezdjük, majd a három főbb szakaszra osztható labirintusban szobáról szobára, szintről szintre haladunk a cél, és vele együtt vélhetően a szabadság felé. No persze nemcsak sétálgatunk, hanem válogatott szörnyekkel és popkulturális utalások tömkelegével is összehoz minket a (bal)sors. Ha nem vigyázunk rájuk, a küzdelmek elmaradhatatlan követkeményeképpen embereink hullanak, mint a legyek – ellenfeleink viszont szerencsére vannak oly kedvesek, és valutát potyogtatnak. Ezt pedig különféle képességekre, vagy a megfelelő szobákban mindenféle felszerelésre és új emberkékre, de éppen kajára is válthatjuk. Merthogy kis csapatunkat etetni is kell, minden egyes szobaváltásnál fejenként egy egység kaját megzabálnak, a kis pofátlanok pedig éhezni csak pár szobát hajlandóak, mielőtt végleg felfordulnának.

Nagyjából ezek lennének az alapok, melyek azért kicsit még bonyolódnak azzal, hogy kis fickóink szintet is lépnek némi marginális bónuszért, illetve, ha megfelelő kategóriájú, de más-más fajtájú eszközzel szereljük fel őket, további extra bónuszokat kaphatunk. Tehát például, egy három főből álló pajzsos csapatunk van, és ha mindenkinél másmilyen cucc található, akkor egy erősebb spéci képességet vethetnek be. Kategóriából (vagy ha úgy jobban tetszik, kasztból) van egy pár, ezek köré érdemes felépíteni stratégiánkat.

Desp…erádó

Már amennyire egy autobattlernél beszélhetünk stratégiáról (lehet kövezni, de a stratégia, na, az nem itt kezdődik), ahol igazából annyi dolgunk van, hogy összeállítjuk a felszerelést és embereink pozícióját, majd imádkozunk a sikerért. Mert bizony egy-egy terem elején fogalmunk sincs, hogy milyen ellenfél-mixre számíthatunk, csak azt, hogy hol jönnek és mekkorák lesznek. Némi játéktapasztalattal már lehet tippelgetni, de erre építeni nagyon nem lehet – magyarán erősen min-maxolni kell a csapatunkat, már ha randomjézus kockadobinátora megfelelő felszereléseket ad nekünk, ugye.

Innentől pedig egy hamar elunható csatamozi-géppé válik a Despot’s Game, és ezen nem sokat segít az sem, hogy még egy halom játékmódot, bónuszt és kezdőcsapatot nyithatunk meg, ha bizonyos eredményeket sikerül elérnünk a nekifutásaink során. Ezek közt akad egy olyan, melyben a közösséggel nézhetünk szembe, és bár ezt a megjelenés előtti teszt során csak érintőlegesen tudtam kipróbálni, nem volt olyan hosszadalmas, mint a komplett játékmód – három helyszín után egy másik játékos brigáddal kell megverekednünk, a többi csupán minimálisan változtat az alapfelálláson.

Despo…rolós

Ideig-óráig el lehet vele lenni, már ha az ember nem csípőből utasít el mindent, ami nem háromdés triplaás. Na persze, aki nem szereti a pixelgrafikát, az valószínűleg nem itt fogja megszeretni, pedig nagyon jópofák az animációk és kis muksóink felszerelései, ötletesek az ellenfelek, és úgy általában nagyon egyben van a dizájn. Már ha elengedjük a környezetet és a rövidtávon idegesítővé váló zenét. Meg a stratégiát, vagy a közvetlen ráhatást az események folyására. Meg a kellemetlen kérdéseket arról, hogy mi ez az egész, mit keresünk itt, és miért éppen Despot…