A hideg alattomosan öl. Először elálmosít, és a fáradtságtól már nem is érzed, hogy közeleg a vég. Az ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve meggyőzöd magad, hogy jó ötlet, és előbb-utóbb elalszol. Talán abban a reményben, hogy mire fölkelsz, minden jobb lesz. De soha többet nem ébredsz föl. És ez nemcsak az egyénekre, hanem az emberiség egészére is igaznak bizonyult. A szkeptikusok és kormányok addig tagadták a nyilvánvalót ameddig csak lehetett, és mire a felkészülésre adták a fejüket, a többségnek már késő volt. Először az éhínség csapott le, aztán a belviszályok zilálták szét azt, ami még maradt. És ez még csak a kezdet kezdete volt, a hideg csak ezután jött. Aztán állandósult a fagy, mi pedig elindultunk...

1887. május 24.

Még mindig nem tudjuk, hogy a Nap vesztett-e erejéből, vagy vulkánkitörés, esetleg meteorbecsapódás, urambocsá’ mindez együtt okozta a lehűlést, de most már mindegy is. Éppen ma van a hetedik napja, hogy megérkeztünk a kráterhez, mínusz 20 fokos hidegben. Az első napokban felállítottunk pár sátrat, de közel sem volt elegendő mindenkinek, még mindig vannak, akiknek be kell érniük a Generátor melegével a szabad ég alatt. Szerencsére a raktárban találtunk pár szerszámot, így nem kézzel kell kikaparnunk a szenet a földből, de mostanra már fogytán vannak a könnyen elérhető készleteink, sürgősen megoldást kell találnunk, különben leáll a kolónia szíve. A műhelyben már dolgoznak a mérnökök egy ötletes megoldáson: az elképzelésük az, hogy túlnyomással injektálnak forró vizet a földbe, ami remélhetőleg kimossa a felszíni rétegből a fekete kincset.

Ha egyáltalán működik majd a módszer, azt még mindig nem tudom, hogy ki szedi össze, mert minden dolgozó kézre szükség van a fűrésztelepeinken és a kihelyezett csapdák éjszakai beszedésében. Bár a múlt hibáiból tanulva mindenáron el akartam ezt kerülni, de lehet, hogy muszáj lesz a gyerekeket munkába állítani, legalább a konyhán, mert nem szeretnék még egy temetést végignézni. Ugyan felállítottunk egy egészségügyi sátrat is, de a súlyos fagyási sérülésekkel egyelőre nem tudunk mit kezdeni, fűtött hely híján pedig nem férnek be annyian, ahány embernek orvosra lenne szüksége. Még ha lenne is elegendő ágyunk, sajnos akkor sincs több orvosunk.

Most éppen ezért önként jelentkezőket keresünk egy felderítőcsapat felállítására, hogy a leszakadt csoportok után kutassanak. Mostanra ide kellet volna érniük, csak remélni merem, hogy letáboroztak valahol, és nem csak fagyott holttesteket találunk majd. Ha egyáltalán találunk odakint bármit is.

1887. május 30.

Hullámokban érkezik a hideg, és bár néha enyhülést hoz a levegő, műszerek nélkül is érezhetően egyre erősödik a lehűlés, most már gyakorlatilag állandósult a mínusz 40 fok. Felderítőcsapataink összeszedték a fő csapattól leszakadt túlélőket, és a legközelebbi ismert város felé vették útjukat. Hírek egyelőre nincsenek, de amit visszaküldtek, egyszerre hozott reményt és elkeseredettséget. A több emelet magas, meghökkentően vékony gólyalábakon közlekedő gőzhajtotta automaton egy egész csapat munkáját váltotta ki az acélkohóban, de a tény, hogy láthatóan elhanyagolt állapotban, magányosan takarította a hidat, ahol megtalálták, rosszat sejtet.

Ráadásul egyéb problémáink is akadnak, több is, mint amennyivel egyszerre elbírunk. A konyhán fűrészporral kell keverni az ételt, hogy az amúgy felhigított kotyvalékból jusson mindenkinek, és legalább laktató legyen, így viszont egészségügyi sátrainkban egymást váltják a gyomorbántalmakra panaszkodók. Már így is muszáj volt radikálisabb módszerekhez nyúlni, hogy a súlyos fagyási sérüléseket szenvedetteket végre „kezelhessük” (és végül kirakhassuk az utcának gúnyolt deszkákra), de meg kell duplázni a kapacitást, még ha a földre terített matracokra kell őket fektetni, akkor is. És bár kegyetlenül hangzik, de az amputáltakkal még ott is csak a baj van. Dolgozni nem tudnak, ugyanúgy etetni kell őket, ráadásul a látványuk mindenkit emlékeztet a sarkon leskelődő halálra. Ki kell találni valamit erre is, amíg a mérnökök elő nem állnak egy végleges, mindenkinek megfelelő megoldással.

1887. június 2.

Miért választottak Kapitányuknak? Nem tudom. Nap, mint nap felteszem magamnak a kérdést, és mindig más választ találok rá. Szeretném elhitetni magammal, hogy bennem látták azt, aki reménnyel tölti meg a szívüket, aki utat mutat a fagyos pusztaságban. Máskor azt gondolom, hogy én vagyok az egyetlen, aki az elégedetlenséget kordában tudja tartani a túlórák és meghosszabbított műszakok ellenére is. De az olyan napokon, mint a mai, mindig a búskomorság vesz erőt rajtam és az jut eszembe, hogy valójában csak egy bűnbak kellett nekik. Valaki, akit okolni lehet a sovány fejadagokért, a vékony falakért, a zsúfoltságért.

Winterhome nincs többé, mindenki halott. A kráter peremén halt meg a telep utolsó túlélője, akinek vészterhes szavait mára a felderítőink is megerősítették. Amennyire tudjuk, mi vagyunk az utolsó város elérhető közelségben, de az is lehet, hogy az egész világon. Hogy melyik eshetőség felel meg a valóságnak, nem tudjuk. De igazából mindegy is, a lényegen nem változtat, teljességgel magunkra vagyunk utalva.

A tömeg válaszokat követel, méghozzá most azonnal. Nekem pedig ki kell állnom eléjük és újra utat kell mutatnom. Egy erős kezű vezetőre van szükség, aki vasakarattal irányítja őket. Vagy a nejem tanácsára a hit erejében lelhetünk új célt? Nem tudom, de döntenem kell. Méghozzá most!

Annál is inkább, mert a hír hallatán egy kisebb csoport már kijelentette, hogy márpedig ők visszamennek Londonba.

A bolondok további követőket gyűjtenek őrült vállalkozásukhoz, ami nem csak a saját életüket, hanem a kolóniánk létét is alapjaiban veszélyezteti. Ha ennyi dolgos kéz itthagy minket, akkor biztosan el vagyunk veszve. Most is hallom, ahogy a vezérszónokaik egymást váltva a Generátor előtt prédikálnak a reményvesztett tömegnek, ahonnét szavaikat hol mély hallgatás fogadja, hol egyetértő bekiabálások érkeznek válaszul. Nem várhatok tovább!

1887. június 20.

Régóta nem írtam egy sort sem. Talán túl fáradt voltam hozzá, vagy talán azért, mert a lázadás óta nem éreztem magam bizonytalannak. Most viszont van egy lélegzetvételnyi időm, hogy gondolkozzak, és az, ami előttünk áll, megriaszt és elbizonytalanít. Újabb túlélőket fogadtunk be, adtunk nekik szállást, ételt és munkát. Néhányan közülük a világvégéről beszéltek, amire eleinte csak legyintettem, de most a mérnökök azt mondják, igazuk lehet. Egy minden eddiginél nagyobb lehűlést hozó jégvihar közeledik és nincs már sok időnk felkészülni.

Minden napomat a műhelyben fogom tölteni, túlórákat és extra műszakokat nem sajnálva, hogy megtaláljuk a módszert arra, hogy a Generátorból minden joule energiát kisajtolhassunk. Lehet, hogy egy újabb szénbányát kell nyitnunk és újabb automatont építenünk, hogy etethessük szénnel, és bár lennének még ötleteim, máshoz nem rendelkezünk elég Maggal. De most már mindegy, több csapatot nem tudunk kiküldeni, hogy újak után kutassanak a pusztaságban, azzal kell megoldanunk, amink van. Az Isten segítsen minket!