Legutóbb a Batman: The Telltale Series kapcsán kerültem közeli kapcsolatba a Telltale Games munkájával, és akkor az egész évadot értékelő tesztemet úgy zártam, hogy a fejlesztők denevéres kalandjának végigpörgetése egyáltalán nem volt élmény, csak kötelességtudatból fejeztem be, és a végeredmény ismeretében nem nagyon érzem a késztetést, hogy a közeljövőben leüljek bármelyik új alkotásuk elé. Ahogy azt láthatjátok, az elhatározásom nem volt sziklaszilárd, győzött a kíváncsiság, és A galaxis őrzői iránti rajongásom, ám utólag már bevallhatom: jobban jártam volna, ha hallgatok pár hónappal ezelőtti önmagamra. Mondom is miért.

Rivaldafény

A galaxis őrzői a hazai közönség számára 2014 előtt jobbára ismeretlen szuperhőscsapat volt, de a Marvel filmes részlege ügyesen érzett rá, hogy a hagyományos szuperhősfilmek és az asgardi fantasyk után érdemes nyitni a sci-fi felé, így a zseniális James Gunn rendezésében megszületett az ötfős kompániát bemutató humoros akcióorgia, ami egy csapásra a stúdió egyik legnépszerűbb alkotása lett. A folytatás persze borítékolható volt, májusban meg is érkezett a vásznakra (lesz harmadik rész is), és amíg a film forgott, a Telltale Games lecsapott a játékjogokra, hogy a premierrel egy időben ők is kihasítsanak egy szeletet A galaxis őrzői népszerűségének tortájából. Viszont ahogy azt a fejlesztőcsapattól az elmúlt években megszokhattuk, ezúttal is inkább a lehetőséget felismerő háttéremberek erőltették meg magukat, a szinte minden platformon elérhető végeredmény ugyanis legalább olyan középszerű és felejthető, mint a pár hónapja tárgyalt Batman esetében.

Ahogy az lenni szokott, most is egy öt részre szabdalt történetről van szó, és a Guardians of the Galaxy: The Telltale Series továbbra is inkább interaktív mozi, mintsem valódi játék. Mondjuk ezzel évek óta nincs nagy bajom, a játék ettől azért még lehetett volna jó. Habár egyelőre csak az első rész végigpörgetésére volt lehetőségem, a programmal töltött idő után ugyanaz az érzés kapott el, mint a Sötét Lovag kalandját követően: itt már rég nem a játékosok szórakoztatása az elsődleges szempont, hanem a jól csengő nevek sorozatgyártása a még nagyobb bevétel érdekében.

Valahol, egy fájdalmasan ismerős galaxisban

A Telltale viszont újabban csak gyűjteni szereti a pénzt, szórni nem, így a végeredmény ezúttal is egy idejétmúlt, lerágott csontokból összetákolt tucatjáték, aminek egyetlen értékelhető pontja a történet. Akárcsak a stúdió többi játékánál (The Walking Dead, The Wolf Among Us, Game Of Thrones, Batman) most is egy teljesen eredeti sztorit kapunk, a 2014-ben megkedvelt karakterek főszereplésével, ráadásul rögtön az első epizódban felbukkan Thanos, egy rejtélyes relikvia, meg egy korábban ismeretlen női főgonosz, aki érezhetően sok fejfájást fog még okozni az elkövetkezendő négy epizódban. Bár maga a sztori sem kifejezetten nagy durranás, van egy olyan eleme, ami felkelti az ember kíváncsiságát, ám őszintén szólva szívesebben követném végig a történéseket egy képregényt lapozgatva, akkor ugyanis nem kellene többet a Telltale elavult játékmotorjával kínlódnom.

Igen, jól sejtitek: a felszín alatt dolgozó technika semmit nem javult vagy fejlődött, lassan tíz éve, hogy jobbára változatlanul kapjuk ugyanazt, és ez meg is látszik a végső produktumon. Mondjuk engem nem zavar, hogy Mordályon kívül szinte senki nem hasonlít a filmbéli énjére (olyan, mintha a Disney Infinity figuráit használták volna fel a készítők), de amikor először kellett irányítani a főszereplőként beállított Űrlordot, akkor már tudtam, hogy túl sok jóra ezúttal sem számíthatok. A karakterek mozgása továbbra is nevetséges, mintha nem érték volna el időben a mellékhelyiséget, az pedig kifejezetten vérlázító, hogy 2017-ben egy szabadon bejárható térben nem forgatható a kamera. Ez pedig főleg annak fényében érthetetlen, hogy az egész epizódban összesen három olyan helyszín van, ahol átvehetjük az irányítást Peter Quill felett, hogy kicsit körbenézzünk és interakcióba kerüljünk a környezetünkkel. Ha ezt kevésnek érzed, akkor van ennél rosszabb hírem is: akciójelenet, ahol a különböző gombok nyomkodásával kell érvényesülni, mindössze kettő került az első epizódba, aminek a végigjátszásához már két óra sem kell, hiszen annak az esélye, hogy esetleg elrontunk valamit, konkrétan nulla.

Csak egy picit szánalmas

Persze annyira a Telltale sem pofátlan, hogy mindezt változások nélkül tolja az arcunkba, úgyhogy kapunk újdonságokat, ám ezek tökéletesen rávilágítanak arra, hogy mennyire kifogyott a kreativitás a csapatból. A korábban sosem látott lehetőségek egyike a rádió, aminek hála akkor is tudunk beszélgetni a másik négy csapattársunkkal, ha éppen nem egy helyszínen tartózkodunk. Az így nyerhető „extra” infók triviálisak, a játékmenet szempontjából semmi jelentőségük, az első rész tapasztalatai alapján csupán az időhúzást szolgálják, méghozzá a lehető legunalmasabb formában. A parttalan diskurzusok mellé ezúttal jár egy speciális holokütyü is, ami visszatekeri az időt, hogy lássuk, korábban mi történt egy adott helyszínen. Amellett, hogy ennek mindössze egyszer van szerepe az elérhető epizódban, valójában újdonságnak sem nevezhető, hiszen hasonló megoldással már találkozhattunk a Batmanben is, azzal a különbséggel, hogy ott legalább egy kicsit dolgozni (akarom mondani, nyomozni) kellett, hogy visszanézhessük a múltat. Végezetül adott a lehetőség, hogy Peter „repüljön” a csizmáira szerelt hajtóművek segítségével, ami a Telltale-játékok híresen rossz karakteranimációjának hála tényleg egészen tragikomikus, másrészt megint csak parasztvakítás, hiszen egyszer kell használni, egy olyan helyszínen, amiről ordít, hogy csak azért lett három szintesre tervezve, hogy valahol el lehessen sütni ezt az amúgy forradalmi új funkciót. Tátva is maradt a szám. Ja, várjatok, mégsem…

Szuuuuszáááá!

A „megreformált” játékmenet mellé természetesen visszatérnek a választható reakciókkal tovább gördíthető beszélgetések. Lesznek pillanatok, mikor döntéseket kell hoznunk, miközben tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy ezek érdemben nem fogják befolyásolni a ránk váró történetet. Szóval nincs új a nap alatt, még a csalódottságom is a régi, amiért megint bedőltem a régi szép emlékeimnek és azt hittem, hogy szórakozom majd egy jót a Guardians of the Galaxy: The Telltale Series első részének betöltésével. Nem tagadom, a sztorinak tényleg vannak kellemes pillanatai, de a megöregedett grafika, a nevetséges pillanatokat produkáló játékmotor és a valódi újdonságok hiánya már olyan keserű szájízt hagy maga után, hogy néhány érdekes fordulat mindezt már nem képes elnyomni. Régen kifejezetten jó befektetésnek tartottam a Telltale játékait, hiszen nagyjából 6000 forintért kaptunk tíz-tizenkét órányi korrekt történetet, most viszont már túlzásnak érzem ezt az összeget egy olyan programért, ami nem élményeket, hanem elavult megoldásokat zúdít a játékosok nyakába. Próbáltam szeretni A galaxis őrzőit, a menübe lépve, a filmhez igazodó hangulatot teremtő dalokat hallgatva már-már el is oszlottak a kételyeim, de az első epizód ötödik perce után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy rossz lóra tettem. Higgyétek el, hogy ti is találtok jobb helyet annak a 23 eurónak, amit ezért a játékért kérnek.