A Last Kids on Earth eredetileg egy illusztrált, amerikai ifjúsági regény, mely immáron hat kötetet tudhat maga mögött, a hetedik pedig már előkészületben van. Ahogy az egy-egy sikeres könyvvel nem ritkán előfordul, ez is megkapta a maga adaptációját, a Netflix gondozásában, stílszerűen egy animációs sorozat képében. És hogy teljes legyen a multimédiás összkép, a képtelen világvégi kalandra most már a számítógépünk képernyőjén is elkísérhetjük Jack Sullivant és társait. Avagy Quint, June és Dirk is csatlakozik a kalandhoz, fölöttük pedig online vagy helyi módban is átveheti egy ismerősünk az irányítást  igen, alapvetően kooperatív mókáról van szó.

Minden kezdet nehéz

Azoknak, akik nem ismernék az alapfelállást, röviden ismertetőül legyen elég annyi, hogy a Földet elárasztották a szörnyek, és az emberek számottevő része zombivá változott. Szerencsére nem minden rémség ellenséges, akadnak szövetségeseink is az extra-dimenzionális invázió megfékezése során. A játék története egy egyedi, a könyvekben meg nem írt sztorit vezet fel, melynek központjában egy új szörnyeteg áll, aki egy rejtélyes, világvége utáni világvégét jelentő eszközt, az alcímet adó Végzet Botját szeretné összeállítani.

Tősgyökeres PC-játékosként rám is igaz a sztereotípia, miszerint első utam a beállításokhoz vezet, ahol megszemlélek mindent, még akkor is, ha amúgy nem nyúlok hozzá. Itt ért az első komolyabb sokk, mert amellett, hogy botrányos az irányítás, átszabni sem lehet. A Steam adatlapja szerint elvileg csak kontrollerrel működik a játék, de nálam kizárólag a billentyűzetet ismerte fel az első játékos számára, csak a második játékos tudott irányítóval szórakozni. Ez utóbbi még nem is lenne akkora baj (egyébként de, rohadt nagy baj, röhej, hogy 2021-ben itt tartunk), ha nem az ezeréves végigzongorázom-a-klaviatúrát-és-figyelem-a-hatást nagypapás módszerével kellene rájönni a billentyűzetes irányítás nüanszaira, mert segédlet csak a kontrollerhez jár. A játék során felugró promptok is mind a kontroller gombjait mutatják, amiket külön kell memorizálni a billentyűzethez, hogy a bal vállgomb, vagy a jobb vállgomb az “e” billentyű, esetleg az “A” gomb lett volna az? Nem, az opciók közt ilyesmi nincs, irányítást testreszabni, ahogy felbontást, képarányt vagy úgy bárminemű grafikát állítani gyakorlatilag nem lehet (nem, az élsimítás ki- és bekapcsolása önmagában édeskevés). Botrányos.

Ha a kezdeti sokkon túltettük magunkat, és nagyjából sikerült kisilabizálni a billentyűket (mely jobbára a sztenderd wasd-kiosztást követi, egy-két trükköt leszámítva), belevethetjük magunkat a kalandba. A megdöbbentően alacsony költségvetésű átvezetők szereplőit és irányított karaktereink egy-egy benyögését az angol nyelvű sorozat színészei szolgáltatják, ezenkívül olvasásra leszünk kárhoztatva. Még szerencse, hogy nem kell sokat olvasgatni, sem gondolkodni: a fő csapásirányt a középen elhelyezett, szó szerint mini térkép jelzi, melyen egy negyed utcánál többet sosem láthatunk. Később a közlekedést Big Mama (pardon, itt már Mega Mama) névre keresztel terepjáró biztosítja a város hosszabb, eseménytelenebb szakaszain. Itt jegyezném meg, hogy ennek irányítása billentyűzeten számomra lehetetlen feladatot biztosított, még szerencse, hogy a kooperatív játékokat családi vállalkozásban teszteljük, így állandó társam átvehette a volánt.

Ezer méter mélyről

A mindent szétfertőző, és középső ujját magasra tartva, állandóan szembeköszönő irányítás elképesztően frusztráló paplanja alatt azonban egy teljesen jó játék húzódik meg. A viszonylag szabadon bejárható területtel, fejleszthető felszerelésekkel és fegyverekkel valamint egy olykor-olykor megvédendő faházzal akad mire gyűjtögetnünk a helyi valutát, az anyacsavarokat. Igaz, a fejlesztések csupán marginális, nehezen kézzelfogható előnyhöz juttatnak, de minden fegyverrel más és más erősített támadásokat kapunk, egyedi animációkkal.

A könyvek és a sorozat rajongóinak ismerős arcokat és területeket, szituációkat és szörnyeket mutat be a Last Kids on Earth, persze szigorúan az eredeti, 7+ korhatár-besorolás keretein belül mozogva. Ez alatt pedig nemcsak a grafika és a nyelvezet értendő, hanem a kihívás is, vagyis annak szinte teljes hiánya: életerőből, gránátokból sosem lesz hiány, már két játékossal is sétagalopp volt a játék, a kihívás pedig nem skálázódik a résztvevők számától függően. Ezt azonban nem írhatom negatívumként, hiszen a megcélzott korosztály számára talán nem egy Dark Souls vagy egy Ultra Nightmare nehézségi fokozat a legmegfelelőbb belépő. Persze ettől még a menj ide/menj oda, majd csapd le ezt, vedd fel azt játékmenet nem lesz szórakoztató, felfrissülést pedig egyedül a lombházvédős szakaszok jelentenek, és minimális szinten a vezetés szakít ki a monotóniából.

Last Kids on Earth végső soron egy, az eredeti forrásanyaghoz minden elképzelhető módon hű, egész jól működő, ám átlagos beat 'em up játék. A pár estés kikapcsolódást nyújtó, agykikapcsolós kaland azonban kicsit monoton, emellett az irányítás testreszabhatóságának teljes hiánya sem túl gyermekbarát, mely talán kevésbé okoz gondot a konzolos verziók esetében, melyek minden bizonnyal az elsődleges platformnak számítottak a fejlesztés során. Amivel nincs baj, csak ha már kiadok valamit egy másik platformra,  akkor illik kihasználni az abban rejlő lehetőségeket. Plusz az online gyakorlatilag nem létező közönség miatt így is-úgy is helyi kooperatív módra vagy szóló módra leszünk kárhoztatva. Így kénytelen vagyok azt mondani, hogy a PC-verzió helyett a konzolos változatokkal sokkal jobban járhat az ember gyermeke. Vagy ha már itt tartunk, akkor a Netflixen elérhető teljes sorozattal, ami magyar szinkronnal elérhető (Utolsó srácok a Földön címen) és amit láttam belőle, az még felnőtt fejjel is egész szórakoztató volt; a könyveket pedig offline bármikor, bárhol lehet élvezni.