A Predator: Hunting Grounds mögött a Friday the 13th: The Game fejlesztője, az Illfonic áll, mely ezúttal a Sony kaidói együttműködésében hozott el nekünk egy újabb aszimmetrikus akciójátékot. A fejlesztőnek nemcsak saját múltbéli, hanem a 4v1 játékok “műfajának” sajátos démonaival is szembe kellett néznie. Be kell vallanom, tartottam tőle, hogy ez nem fog sikerülni nekik és az újabb ikonikus mozis karakter sokadszori átültetése is elbotlik valamin. Azt kell mondjam azonban, hogy tévedtem is, meg nem is.

A Predator: Hunting Grounds minden ízében az 1987-es, Schwarzi nevével fémjelzett mozit idézi. Hogy messzebb ne menjek, itt van rögtön a gyűjtői kiadás Ragadozója, de a zenétől kezdve a hangeffekteken át, az egész blackops-dzsungelharcos-macsó miliőig bármit említhetnék, minden a helyén van. Igen, lesz még az önmagát őrült kacajjal felrobbantó Vadász, sárfürdőzés és ‘get to da choppa’ is, no, meg a hatcsövű nagypapa, de még a furcsa hangon visítozó vaddisznók is előkerülnek. A szomorú helyzet azonban az, hogy csupán memóbogyókon való tengődésből nem lesz jó egy játék.

Dzsungelnyuszi

Pedig a mozis hangulat mellett elméletben minden a helyén van: a felszerelésekkel nyakig tömött négyfős osztag a dzsungel mélyén indul egy több alfeladatból álló titkos bevetésre, miközben tudtukon kívül egy másik fenevad vadászterületére tévednek. A címadó Predator (Ragadozó, Vadász, Yautja  amelyik tetszik, azt tessék odaérteni) bőrében leledző játékos pedig high-tech kütyüjeivel és emberfeletti erejével szépen sorban elkezdi levadászni őket...

A valóság ezzel szemben azonban úgy néz ki, hogy a négyfős osztag egyik jelölőpontról a másikra sprintel, ahol a gerillák, drogbárók és egyéb aljas gonosztevők csatlósai a kihívás legkisebb szikráját sem jelentve homlokegyenest rohannak a tűzvonalba (és még a minimap is jelöli őket). Majd elvégzik az ottani teendőiket, aztán mennek a következő jelölőpontra. Jobb esetben az első puskaropogások után nem sokkal előkerül a recsegő-kattogó Vadász, aki vagy távolról puttyogtat plazmavetőjével, vagy beugrik a csapat közepébe és darálthusiként végzi, úgy öt kiló ólommal kitömve. Egy idő után nem éppen az a rettegést vagy álleszakadást kiváltó élmény, na.

A Fireteam játékosaként sosem aggódtam, hiszen tudtam, hogy elég a csapattal együtt mozogni, figyelni a fákat és a zajokat, és ha valami kidugja ocsmány fejét a zöldből, akkor nagyjából a homlokára célozni. Yautjaként viszont jóval megfontoltabban kellett viselkednem és a megfelelő pillanatban lecsapni, majd gyorsan kitépni egy koponyát, aztán elfutni, gyógyítani egyet, majd vissza és újból eljátszani ugyanezt. Aztán, ha már csak ketten maradtak, elég volt amiatt aggódni, hogy nehogy visszahívják korábban elesett társaikat. Izgalmasnak izgalmas (tud lenni), csak nem éppen ilyennek képzeltem a Ragadozó-élményt.

Tovább is van, mondjam még?

Az pedig már csak hagyján, hogy a Vadász jelenlétét félretéve az egész játék maximum egy gyenge közepesnek felel meg. A karakterünk mozgása, helyesebben szólva annak esetlensége, a kellő súllyal nem rendelkező fegyverek és úgy általában minden más téren elég gyengus lövölde-elemek mellett a mesterséges unintelligencia mind-mind egy alsó-középkategóriás játék sajátjai. Ami még egyébként nem is baj, mert ilyen is kell, de a Vadász feltűnései közti szakaszokat ezek töltik ki, ami legalább a játék felét jelenti, vagyis bőven nyom a latba. Persze van itt lootbox, amiért szerencsére valódi pénzt sehol sem kérnek, karakterünket többé-kevésbé testreszabhatjuk, kasztok, felszerelések és képességek között válogathatunk, melyek mindegyikének feloldásához egészen 100 szinten át gyűjtögethetjük a tapasztalati pontokat.

Mégis, a Predator: Hunting Grounds valahogy minden bénácska megoldása ellenére sem egy rossz eresztés, szebb pillanataiban egész mókás tud lenni. Nagyjából valahogy úgy, mint a mozifilm, mert lássuk be, azért az sem a filmművészet csúcsa, de van egy hangulata. (Nem kell széttépni, imádom, még a második részt is. De a szívünk mélyén úgyis mindanyian tudjuk, hogy a Xenomorph az igazi király.)