A Remnant: From the Ashes számomra az idei év egyik legnagyobb meglepetése. Bevallom, az elején kicsit félve ültem le elé, mert nem vagyok annyira járatos a souls-játékok világában, ezt a címet pedig lőfegyverekkel telepakolt Dark Soulsként reklámozták, azonban utólag már áldom az eszem, amiért elkértem Böjtitől tesztelésre. De vajon mi lehet ilyen jó egy souls-like programban, aminek a legnagyobb újítása első pillantásra az, hogy géppisztolyra cseréli a hosszúkardot?

Por a porhoz

A Remnant háttérvilága meglehetősen komor és nyomasztó. A történet szerint egy alternatív jövőben járunk, ahol a Földet megszállta egy másik dimenzióból érkező, ősi, gonosz erő, melynek az emberiséget is sikerült majdnem kiirtania. Mi az egyik szerencsés (?) túlélőt alakíthatjuk, aki a sztori elején feltétlen el szeretne jutni egy misztikus világítótoronyba, azonban sajnos viharba keveredik, hajótörést szenved, és a közelben tanyázó emberek bázisán köt ki végül.

A célunk már a játék legelejétől kristálytiszta: el akarunk jutni a bevezetőben is látható toronyhoz. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, egyedül vagy maximum két barátunkkal közösen fel kell kutatnunk egy rég eltűnt legendás túlélőt, az Alapítót, fel kell térképeznünk több, a miénktől gyökeresen eltérő flórával és faunával rendelkező világot, valamint le kell nyomnunk nem egy főellenfelet is, csak hogy a legalapabb kihívásokat említsem.

Majdnem sötét lelkek

A fejlesztők a különböző marketinganyagokban előszeretettel hasonlították játékukat a Dark Souls-trilógiához, és az már első pillantásra látszik, hogy a Remnant tényleg sokat merített a FromSoftware klasszikusaiból. A játék során két legfontosabb erőforrásunk az életerőnk és az állóképességünk. Előbbi akkor csökken, ha eltalálnak, utóbbit pedig a kitérések és a közelharci támadások emésztik fel. Az egyes összecsapások kulcsfontosságú eleme épp ezért az ellenfelek támadásainak kiismerése és állóképességünk menedzselése, hiszen ha nem figyelünk, akkor akár a legutolsó démon is elláthatja a bajunkat, az elitebb figurákról vagy a főellenségekről már nem is beszélve.

Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a Remnant harcrendszere érezhetően megengedőbb, mint egy átlag souls-like játéké, méghozzá abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy nekünk van puskánk, a démonoknak pedig általában nincs. Persze ahogy haladunk előre, előkerülnek majd a lőfegyveres alakok is, de pusztán az a tény, hogy nem kell közel mennünk az ellenlábasainkhoz, hanem folyamatosan hátrálva, tisztes távolságot tartva is szitává lőhetjük őket, azért nagyban megkönnyíti az életünket. Szintén könnyítésnek mondható, hogy itt a halálunk nem jár retorzióval: nem veszítjük el a fel nem használt tapasztalati pontjainkat vagy felszerelési tárgyainkat, és ennek köszönhetően a hullánkért sem kell visszarohannunk a legdurvább helyszínekre.

Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Remnant harcrendszere unalmas lenne, vagy magában a játékban nem lenne elég kihívás, sőt épp ellenkezőleg! Az összecsapások kellemesen pörgősek, főleg akkor, amikor az első pár helyszínről továbbhaladva elkezdenek nagyobb számban özönleni az ellenfelek. Ilyenkor már észnél kell lennünk, és sűrűn kell püfölnünk a kitérés billentyűjét, hogy ne harapjunk fűbe. A fegyverek felhozatala nem túl bőséges, cserébe viszont változatos: akad itt sörétestől kezdve az ismétlőkarabélyon át a géppisztolyig minden, ezeket pedig különféle módosítókkal is felszerelhetjük (például lőhetünk belőlük gránátot vagy égő lövedékeket), melyek akkor aktiválódnak, ha elég sebzést okoztunk az adott mordállyal. Valamint érdemes észben tartani, hogy bár a lőszerrel nem feltétlen kell spórolnunk, azért ha agyatlanul durrogtatunk, hamar kifogyhatunk a munícióból.

A játékban továbbá helyet kapott három kaszt is, ezek azonban nem zavarnak sok vizet, inkább csak a kezdőfelszerelésünket határozzák meg. A távolról vitézkedő Hunter ismétlőkarabéllyal, a tankként funkcionáló Scrapper sörétessel, míg a gyógyítóként tevékenykedő Ex-Cultist egy úgynevezett coach gunnal (lefűrészelt csövű puskával) veti bele magát a küzdelembe. Ha pedig mégsem tetszik az a szett, amit választottunk, akkor sincs gond, a boltosoktól mindhárom kaszt összes kezdőfelszerelése megvásárolható.

Véletlenek márpedig vannak

A Remnant pályái első ránézésre nem túl összetettek, cserébe viszont véletlenszerűen generáltak, így biztosítva, hogy két végigjátszás soha ne legyen teljesen azonos. Ezt a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy minden pályának vannak fix pontjai, amikkel mindig találkozni fogunk (ilyen például az Alapító menedéke rögtön a kampány legelején), viszont a köztük lévő út végigjátszásról végigjátszásra változik. Így például simán előfordulhat, hogy belefutunk egy olyan főellenségbe vagy NPC-be, amibe a játékkal játszó egyik barátunk sem, viszont a történet főbb pontjai és nevezetesebb helyszínei azért mindenhol ugyanazok maradnak. Ez alapvetően egy érdekes és izgalmas megoldás, ráadásul az újrajátszhatósági faktort is alaposan megdobja, hiszen mindig lesz valami felfedeznivaló, amivel korábban nem futottunk össze.

Fontos megemlíteni még a mentési rendszert, ami szintén ismerős lehet a Dark Souls-veteránoknak. Igaz, itt tábortüzek helyett vörös kristályok mellett tudunk lepihenni, a hatás azonban ugyanaz. Egy-egy kristályt meglátogatva feltölthetjük az életerőnket és a lőszerkészletünket is, cserébe viszont minden ellenség, akit eddig lenyomtunk, visszatér a pályára. Ezenkívül a nagyobb kristályok között utazni is tudunk, a kisebbek pedig a főhadiszállásunkra dobhatnak vissza minket.

Itt már jártam!

A fentiek alapján a Remnant egy kifejezetten kellemes souls-like játéknak mondható, mely lőfegyverekre épülő harcaival és véletlenszerűen generált pályáival néhány érdekes és izgalmas elemet is beemel a zsánerbe, sajnos azonban a programon helyenként érződik, hogy kicsit szűk volt az alkotók büdzséje. Ilyen árulkodó jel például a grafika, ami mai szemmel nézve kicsikét kopottasnak mondható, de ennél jóval szembetűnőbb problémát jelentenek pár óra játék után a folyton ismétlődő pályaelemek.

A háttértörténet szerint több, egymástól gyökeresen eltérő kultúrával és történelemmel megáldott dimenziót látogathatunk végig a kampány során, és bár ezek a helyszínek egymástól azért eléggé eltérnek, az egyes világokon belül rengeteg az önismétlés. Egymás után fogunk belefutni a kísértetiesen hasonló házakba vagy romokba, ez a helyzet pedig igazán a dungeonök mélyén durva, ahol tényleg folyamatosan ugyanaz a pár elem jön velünk szembe. Az elsőre bejárható posztapokaliptikus város csatornarendszerében téblábolva például nem egyszer eltévedtem, mert pontosan ugyanazok a folyosószakaszok voltak előttem, mint mögöttem.

Vár a hamu

Mindent összevetve azonban a Remnant: From the Ashes még a fenti hiányosságai ellenére is egy kifejezetten élvezetes és izgalmas cím, mely tűzfegyvereivel és véletlenszerűen generált pályáival némi friss színt visz a souls-like játékok műfajába. Igaz, nem olyan kőkemény, mint a FromSoftware alkotásai, de azért így is bőven van benne kihívás, ezért a zsánerrel most ismerkedőknek és a souls-like veteránoknak egyaránt ajánlható.

Amennyiben kedveled az ilyen típusú akció-RPG-ket vagy felkeltette az érdeklődésedet a gépfegyveres Dark Souls koncepciója, úgy már most is megérheti beruházni a Remnantra, de egy leértékelés során gyakorlatilag bárkinek ajánlható vétel a Gunfire Games alkotása.