A Serious Sam 4 tesztjének sorait eképpen zártam: a látottak alapján „úgy tűnik, most már megérett az idő arra, hogy komolyan elgondolkozzanak azon, hogy mégis merre tovább”. Nem is kerülgetném a forró kását, és részben megválaszolnám az implikált kérdést: a Siberian Mayhem irányába biztos nem kellett volna.
Miért éppen Szibéria?
Már a Siberian Mayhem alcímmel ellátott, „önállóan futtatható kiegészítő” bejelentésekor felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon miért választották az adott helyszínt. Oké, a fejlesztésbe „besegítő” Timelock Studio Oroszországból jött, ez pedig részben azért magyarázatot ad erre. De ugye a Serious Sam-sorozat egyik fő jellemzője a téren és időn át történő utazgatás közben a mindenféle és fajta történelmi, vagy legalábbis látványos „műemlék-jellegű” helyszín meglátogatása, és Szibériában nagyjából csak hó van. És sok-sok medve. Legalábbis hiányos földrajzi ismereteim szerint – na meg ott van tunguszka, ahol egy ismeretlen eredetű (feltehetően meteorit, de rosszijában ki tudja) robbanás letarolta az erdőt, jó pár (nagyjából 180) négyzetkilométeren. Bár ezt is csak belengetik, igazából semmi jelentősége nincsen, mert a játék öt fejezete alatt sem jutunk el oda. Na, nem mintha arra annyi látnivaló lenne…
Ami a nagyobb baj, hogy a kaland egészében nincs semmi igazán emlékezetes: egy olajfinomító és környéke, majd pusztaság, elhagyott templomokkal és lepusztult tanyákkal tarkítva, végül egy romos város lesz látogatásunk célpontja. Oké, helyenként szép kilátással, és meg kell hagyni, hogy a tájnak van egy hangulata, de az alapjában véve ötlettelen helyszínek hasonlóan ötlettelen összecsapásoknak biztosítanak terepet. Lehet mondani, hogy a Serious Sam-játékok amúgy is az ész nélküli lövöldözésről szólnak, de ez csak részben igaz. Ha egy komolyabb összecsapásnak nem a megfelelő fegyverrel mentünk neki, vagy nem a megfelelő sorrendben választottuk meg célpontjainkat, hamar a fűbe haraphattunk. Kifejezetten okosnak nem mondanám, de kellett némi taktika és időzítés – a Siberian Mayhemben ez már nem igazán van meg. Nagyjából a játék közepe táján vannak relatíve jól megalkotott harcok, a végére azonban már csak a „minél többet, mindenből” elve érvényesül.
Oroszországból szeretettel
Ezen nem segítenek az új ellenfelek és fegyverek sem. Szörnyetegekből kapunk sima lézerpuskás katonát, gránátos katonát, ugráló-köpködő békutyizét, és egy lángszórós-variánst. Új szerepet egyik sem tölt be, a nagyobb tömegrohamokban kiegészítőként megjelenő lézerágyús dagadék néha kellemetlen tud lenni, de nagyjából ennyi. Fegyverek terén sem túl rózsás a helyzet. A gépfegyvert egy AK-utánzat váltja, a mesterlövész-puskát egy nyílpuska, de funkciójukat tekintve ezek ugyanazok, mint elődeik. Egyedüli újdonságként a fentebb említett hájasok lézersugár-fegyverét kapjuk meg, ami túlhevíti a célpontot, majd kellemes robbanás formájában nemcsak őt törli el, hanem környezetét is megviseli – kár, hogy ez az egyetlen élvezhető újdonság az egész játékban.
A fárasztó poénok és szóviccek, idióta egysorosok persze ugyanúgy megvannak, és kapunk egy újabb sor mellékszereplőt is, akik két fejezetben egész hathatósan besegítenek, de ha nem lettek volna ott, akkor sem hiányoznának. Na meg párszor járműre is pattanunk, egy kis örömlövöldözésre, de az igazán bevállalósak ezek nélkül is megpróbálhatják beaprítani az ilyenkor jellemző, rekordnagyságú tömegeket, egy-egy virtuális vállveregetés reményében. A „meglepetés” főellenség kifejezetten nehézre, a második fázistól pedig direktben szívatósra sikerült, szinte kikerülhetetlen és brutálisan erős támadásokkal. A végére csak azt sikerült elérni, hogy a pokolba kívántam az egészet.
Nyet, szpászíbá!
Az talán mondanom sem kell, hogy technikailag zéró előrelépést produkál a játék, még M.2 SSD-n is feltűnően hosszú töltési időkkel, a nagyobb tömegeknél beesésre hajlamos képfrissítéssel. A látvány állóképeken még elcsúszik, ahogy a szörnyek karaktermodelljei sem rondák, de mozgásban mindez mégsem kelt egységes benyomást. Az emberekkel és animációkkal nagyjából a Postal 2 színvonalát sikerült hozni, és ha nem lenne mindenkin szemüveg, rémálmaim lennének azoktól a halott szemektől.
Ha az eddigiek alapján nem lenne még elég világos, a Serious Sam: Siberian Mayhem jó szívvel szólva is nagyjából egy lelkes modder-csapat munkájával egyenértékű. A szeretet hellyel-közzel még látszik, és a megrögzött rajongók még jól is érezhetik magukat vele, de talán még ők is beláthatják, hogy ez egy nagyon gyenge eresztés lett. Mondjuk úgy, hogy a sorozat egészére nézve nagyjából annyi felmelegítő erővel bír, mint egy medveszellentés a szibériai hóviharban.
Most, hogy már a sarkirókabőrt is lehúzták a sorozatról, tényleg ideje lenne elgondolkodni azon, hogy továbbra is tényleg a trash kategória felé kormányozzák-e Sam „Serious” Stone kalandjait, esetleg elengedik vagy tényleg megpróbálják megújítani. Bár tartok tőle, hogy bár ez a hajó elsüllyedt, pár jegyet még megpróbálnak eladni rá, mielőtt végleg az elesett hősök arcképcsarnokába akasztják hősünk portréját. De ne legyen igazam.
