A Riot Games még 2019-ben döntött úgy (sokak nagy örömére), hogy egyszemélyes, történetközpontú játékokon keresztül bővíti a League of Legends amúgy sem kicsi világát. A terv pedig bejött, hiszen az első két próbálkozás, a Hextech Mayhem és a Ruined King sikeresen megtalálta a maga célközönségét, ráadásul a minőséget sem igazán érhette panasz. A harmadik próbálkozásért a Moonligter alkotója, a Digital Sun felelt, a csapat pedig a “cipész maradjon a kaptafánál” elvet követve egy 2D-s akció-szerepjátékot hozott el a League of Legends-közösségnek, valamint a fantasy szerepjátékok szerelmeseinek.
Láncra verve
Sylas, a kiszabadult rab történetét nagyvonalakban már ismerhetjük a hős 2019-es, Szurdokba kerülése óta. A fiatal dregbourne-i önként adta fel magát és csatlakozott a mágusvadászokhoz, hogy mágiafelismerő képességét kamatoztatva biztosítson szebb jövőt családja számára. Egy ponton túl azonban képtelen volt tétlenül nézni a mágusvadászok kegyetlenkedéseit, így mentorai ellen fordult, hogy megvédjen egy védtelen lányt – a tapasztalatlan fiú azonban nemcsak velük végzett, hanem magával a lánnyal is. Az incidens után a fiút elfogták és bebörtönözték, fogságban töltött évei alatt pedig mindössze egyetlen látogatója akadt: Luxanna, a fiatal Koronaőr. Az időnként visszatérő vendég könyvekkel látta el a főhőst (cserébe a képességeivel kapcsolatos tudásért), melyek közül az egyik kulcsfontosságúnak bizonyult, mivel kiderült belőle, hogy az őt fogva tartó petricit láncok nem elnyomják a mágiát, hanem inkább magukba szívják. Egy nap aztán a Koronaőrök tudomást szereztek kapcsolatukról, és azonnal elrendelték Sylas kivégzését. Az ominózus napon azonban (pusztán a véletlennek köszönhetően) sikerült megérintenie Luxot, ezzel magába szívva a lány erejét, ami véget vetett a 15 esztendeig tartó rabságnak. Szabadulását követően természetesen azonnal kikiáltják a királyság elsőszámú ellenségének – innen veszi kezdetét az a bosszúhadjárat, melynek keretében le kell vadásznunk a mágusvadászokat, így felszabadítva a mágiahasználókat.
Bár a történet nem igazán nevezhető fordulatosnak, ettől függetlenül élvezetes, karakterei jól kidogozottak, a könnyed humorral átitatott párbeszédek pedig kellőképpen szórakoztatóak. Ami viszont a legjobb, hogy a sztori – az Arcane című sorozathoz hasonlóan – azokat a játékosokat is le fogja kötni, akik nincsenek otthon a League of Legends univerzumában. Utalások és jól ismert hősök ugyan fel-felbukkannak a Riot Games népszerű MOBA-jából, de ezek organikusan simulnak bele a körülbelül 8-9 órás, ásítozást garantáltan nem okozó történetbe.
Lánc-tánc
Demacia utcáin történő menekülésünknek később Garen vet véget, életben maradásunkat pedig régi mentorunknak, Killannek köszönhetjük, aki egy csapat menekült társaságában vezet ki minket a városból. A viharos nyitány után a program szépen-lassan ismerteti meg velünk az alapmechanikákat, tehát a mozgást, a közelharci támadásokat, na és persze a legfontosabb dolgot, vagyis Slyas mágiatolvaj képességét. Ez a különleges erő nagyon egyedi módon jelenik meg a játékban: minden egyes ellenfél rendelkezik a hat elementálmágia egyikével, melyeket egy gombnyomás segítségével tudunk elkobozni – eleinte mindössze egyetlen támadás erejéig, de később már véglegesen is megtanulhatjuk az ilyen-olyan varázslatokat. A harcok kellős közepén ugyan nem tudjuk cserélgetni a hókusz pókuszokat, az itt-ott elszórt oltároknál viszont kedvünkre variálhatjuk a repertoárt, így igazodva az ellenfelek típusaihoz, és hozva létre egyedi kombinációkat.
A prológust követően találkozunk az elbujdosott mágusok vezetőjével, Leilanival, így hamar az ellenállás élén találjuk magunkat – olyannyira, hogy szinte azonnal le is táborozunk a menekült mágusok táborában. Ez a hely szolgál a küldetések között meglátogatható otthonunkként, tehát itt tudunk pihenni, fejlődni, beszélgetni a történet főbb szereplőivel, valamint küldetéseket és mellékküldetéseket vállalni. Maguk az összecsapások egyébként kimondottan szórakoztatóak, emellett Sylas irányítása is kellően reszponzív, a játék előrehaladtával pedig egyre látványosabb kombók gazdagítják a felhozatalt. Ahogy fejlesztjük a főszereplő passzív képességeit és varázslatait (ezt egyébként Leilani, Kara és Rukko műhelyében tehetjük meg), úgy kezdi el egyre változatosabb arcát mutatni a harcrendszer.
Utunk során követőkre is szert tehetünk, akik közül egyszerre kettőt vihetünk magunkkal, bár személyesen sajnos nem vesznek részt a harcokban. Cserébe viszont kulcsfontosságú mozdulatokat és passzív képességet biztosítanak a főszereplőnek, amit semmiképp sem neveznénk hátránynak. Törvényen kívüli mágusainkat akár küldetésekre is küldhetjük, egy sikeres misszió esetén pedig újabb követőkkel, vagy épp fejlesztésre elszórható nyersanyaggal térnek haza. A saját tennivalóink egyébként nincsenek túlbonyolítva: az esetek többségében az adott helyszín kezdő és végpontja közötti ellenfelek likvidálása a fő feladatunk, a csatákat csak ritkán töri meg egy-egy egyszerűbb platform szekció. Helyenként különféle mellékutakat és opcionális területeket is találhatunk, ne számítsunk azonban szabadon bejárható nyílt világra, a The Mageseeker ugyanis egy teljesen lineáris akció-szerepjáték.
Hiányzó láncszemek
Egy remek történettel gazdagította tehát a Digital Sun a League of Legends világát, de azért akadnak olyan hibák és hiányosságok, melyek okot adhatnak a bosszankodásra. Mint már említettem, lehetőségünk van elvállalni különféle mellékküldetéseket, ezek viszont mindennek nevezhetők, csak épp változatosnak nem. A legtöbbször ugyanazokkal a helyszínekkel, ellenfelekkel és főellefelekkel találjuk szemben magunkat, így a sokadik alkalommal már sem izgalmat, sem pedig érdekes pillanatokat nem tartogatnak a mellékes tevékenységek. A távolsági képességeink célzása sem sikerült hibátlanul, így a harcok során könnyedén pazarolhatunk el értékes varázslatokat egy olyan ellenfélre, amelyre amúgy nem akartunk. Végezetül pedig: a játék felvezetéseként és lezárásaként szolgáló átvezetőkön kívül semmilyen szinkront nem találunk a játékban. A karakterek csakis párbeszéd-ablakokon keresztül kommunikálnak egymással, ami, ismerve az eredeti játék szereplőit megszólaltató színészek páratlanul minőségi munkáját, egy hatalmas kihagyott ziccer a készítők részéről.
A Riot Games nagyon okosan építi és bővíti a League of Legends univerzumát: közepesen ambiciózus projektekkel bíz meg olyan indie csapatokat, akiknek már van némi tapasztalatuk és legalább egy olyan játékuk, ami sikert aratott. Ennek köszönhetően a megbízott stúdiók műhelyéből rendre minőségi (vagy afeletti), az egyjátékos élmények kedvelőit megszólító LoL-történetek gördülnek ki, melyek közé a The Mageseeker is büszkén sorolhat be. Az eddigi játékok színvonalát és a kiadó stratégiáját ismerve nagy reményekkel és izgatottsággal várhatjuk a (tervek szerint még idén megjelenő) Song of Nunut és a Convergence-t.
