Nem lehet azt mondani, hogy az egész műfajt meghatározta, de 25 évvel a megjelenése után is hivatkozási alap: az Ivalice világát megteremtő Final Fantasy Tactics az sRPG-k egyik akkora csúcsa, amit túlszárnyalni eddig szinte senki, megközelíteni viszont annál többen tudtak. Macuno Jaszuminak mindezt persze nem nulláról kellett felépítenie, a japán játéktervező már egy komplett sagát teremtett az Ogre Battle-franchise zászlaja alatt, de a Quest Corporation fedélzetének elhagyása után egy új univerzum létrehozásának súlya szakadt a nyakába. Volt mire alapozni, az sRPG-műfaj gyakorlatilag egyidejű a konzolokkal, és olyan pionírok járultak hozzá a fejlődéséhez, mint az épp a második aranykorszakát élő Fire Emblem, amely a Three House-zal alapjaiban reformálta meg és modernizálta a sorozatot. A Bravely Defaultról és az Octopath Travelerről ismert Aszano Tomoja producer által jegyzett Triangle Strategy pedig Macunói ambíciókkal küzd, megpróbálva maradandót alkotni a műfajban – még ha ez első hallásra nem is tűnik úgy.
HÁROM AZ IGAZSÁG
A felütése ugyanis meglepően szokványos: a Triangle Strategy világa, Norzelia, egy konfliktusoktól megtépázott vidék, ahol évtizedeken át három, egymás szomszédságában székelő királyság acsarkodása határozta meg a mindennapokat. A keleti sivatagos vidék a só egyetlen lelőhelye; a nyugati Aesfrost hercegsége szinte kifogyhatatlan vaskészlettel vívta ki hatalmát, a kettejük közé ékelődött Glenbrook pedig ütközőpontként élt két szomszédja előnyeivel, vagy épp szállt be a véres csörtébe. A nagy nehézségek árán kivívott béke egy olyan, Glenbrookban nyílt bányában csúcsosodott volna ki, amely a három frakció együttes erejével ígért békét és gazdasági hátszelet, ám a közös vállalkozás rövid idő alatt katasztrófába fordul át, miután egy váratlan fordulat során ismét lángba borul a világ.
Te, a játékos, egész pontosan az általad irányított főhős, Serenoa, Glenbrook egyik nemesi házának örököse pont az események középpontjában találja magát, viszont ezek az események már egyáltalán nem szokványosak. A Triangle Strategy ugyanis a műfajtól szokatlanul komor és felnőttes – a masszív, legalább két tucat szereplőből álló központi gárda árulással, kivégzésekkel, kínzással, önfeláldozással kénytelen szembenézni már az első órákban, és általában soha semmi sem alakul úgy, ahogy kellene. A kifejezetten erős történetet a fantasztikus világépítés emeli ki igazán: Norzelia nem csupán a folyamatosan zajló párbeszédek során bontakozik ki, de kódexbejegyzések, nem-interaktív, színes átkötő jelenetek is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy hihető, a főgonosz-démon-kristály trió sablonját kikerülő történetet meséljen el.
A MÉRLEG NYELVEI
Egy történetet, amiben nagy szerep jut a döntéseknek: a meglepően nagy túlsúlyban levő narratív jelenetek bizonyos pontjain kénytelen vagy dönteni, ám a szavazatod csak egy a sok közül. Ezen részek során megpróbálhatod meggyőzni társaid arról, hogy a te utadra térjenek rá, de ha nem sikerül, az események más irányt vesznek. A Triangle Strategy-ben ez karakterek sorsáról is dönthet, a szerteágazó történet így mindenképp újrajátszást követel meg.
Ráadásul ezen történetmesélés a lehető legizgalmasabb formában zajlik, hiszen a Triangle Strategy klasszikus stratégiai szerepjáték, ahol kisebb-nagyobb, arénaszerű helyszíneken kell körökre osztott harcok formájában, általában sokszoros túlerő ellen helytállni. A harcrendszer egészen pazar, a masszív és folyamatosan bővülő gárda legalább egy tucat kasztot képvisel, így a távolsági harcosok, közelharcosok, varázslók mellett gyakorlatilag minden fontosabb hadierő képviselteti magát. Ráadásul ezek mögé egy robosztus karakterfejlesztési rendszer társul, amely drága, de annál hatékonyabb fegyverfejlesztésekkel, új karakterképességekkel teszi hatékonyabbá a harcosok munkáját. Ezen képességek persze nem ingyenesek, az alaptámadáson felül minden akciópontba kerül, ami csak idővel töltődik vissza, így nemcsak a harctéren való elhelyezkedést, a terepviszonyok ügyes kihasználását kell menedzselni, de a csapattagok akciólehetőségeit is – különösen annak fényében, hogy mindegyikük rendelkezik egy olyan egyedi tulajdonsággal, amely felülírja az alapszabályokat. Ilyen például a dupla támadás egyetlen körön belül, vagy sebzés benyelése esetén a riposzt. A legfontosabb ugyanakkor az elhelyezkedés: a négyszögekre osztott térképen rettentő sokat számít, hogy egy adott kaszt képviselője hol helyezkedik el. A magaslatok kihasználása mellett alaposan figyelni kell egyrészt arra is, hogy mely irányba nézve fejezi be a kört az aktuális karakter – ha védtelen a háta, masszív sebzést tud benyelni – másrészt pedig az sem hagyható, hogy két oldalról körbevegyen az ellenfél, olyankor ugyanis nemcsak az aktuális támadó kap esélyt, de azon inaktív is, aki közé sikerült beékelődni.
A taktikai lehetőségek kihasználásához a csataterek mindent megadnak: hol egy kastély tróntermében, hol egy város főterén, máskor egy dombokkal, kisebb hegycsúcsokkal tarkított mezőn kell szembenézni a hasonlóan felszerelt ellenfelekkel, melyek alaposan átnézhetők a csaták felkészülési szakaszában, egyértelműen megjelölve, honnan érkezhet erősítés, merre van a cél. Merthogy a mészárlás nem mindig célravezető, sokszor egy kapcsoló aktiválása, a csatatér egy pontjának elérése is sikerhez vezethet, az éppen aktuális szituációtól függően.
KRISTÁLYPALOTA
Szituációból pedig bőven akad, a Triangle Strategy lassú, komótos, rendkívül hangulatosan felépített története folyamatosan taszít nehezebbnél nehezebb szituációkba, komoly dilemmákba. A történetmesélés egyértelmű túlsúlyban van, amit remek világgal, kiválóan kidolgozott karakterekkel kompenzál. Sajnos őket már nem sikerült annyira jól életre kelteni, az angol szinkron egy kisebb része során nem sikerült jól castingolni, ám ezt bőségesen sikerült kompenzálni egyrészt a frenetikusan jó, általában nagyzenekari aláfestő zenékkel, másrészt azzal a csodálatos látványvilággal, amely egyfajta hidat képez a már-már 2D-s karakter-sprite-ok szándékosan retró világa és a modern elemekkel dúsított, 3D-s környezet között. Az Octopath Travelerből kölcsönzött stílus rendkívül jól teszi a dolgát, még ha a Switch nem is mindig tudja tartani vele a lépést.
Az év nagy meglepetésének nevezni a Triangle Strategy-t azért nem lehet, mert már tavalyi demója is előre jelezte, hogy itt valami nagy készül, de azt nem sejthettük, hogy ennyire nagy. A Triangle Strategy ugyanis jelenleg nem csupán az év egyik legjobb játéka, de műfajának modern csúcsa is. Lebilincselő történetével, látványos és izgalmas csatáival, grandiózus világával, lenyűgöző tálalásásval egy igazi szerelmeslevél a stílushoz, és bár a legendákkal talán nem említhető egy lapon, de ez nem is baj – megírja ő a saját sagáját.
