Volt már valaha egy kiválónak hitt gondolatod vagy ötletet, amit villámgyorsan elfelejtettél, de a hiányérzet még órákig, vagy akár napokig kínzott? Eszedbe szoktak jutni olyan múltbéli történések, melyektől kínosan érzed magad, vagy helyzetek, melyeket teljesen másképpen kezelnél vagy oldanál meg? Most képzeld el ugyanezt olyan fajsúlyú ügyekben, mint egy gyilkosság vagy egy ítélet: egy visszavonult nyomozó vagy bíró esetében ezen árnyak akár évtizedekig, vagy egészen a sírig kísérhetnek, és ha életekről van szó, sokkal súlyosabb következményei is lehetnek. De vajon milyen lehetett ez évszázadokkal ezelőtt, ahol életről és halálról nem hosszú évek nyomozásával, bizonyítékok összegyűjtésével és kikezdhetetlennek hitt perekkel döntöttek a hatóságok, hanem akár csak egy szemtanú meghallgatása, egy komolyabb vallomás kielemzése nélkül, pusztán érzésekre vagy külső nyomásra hagyatkozva?

EGY KORSZAK HAJNALA

A We. The Revolution ezt nem egyszer és nem is kétszer, de több százszor is megkérdezi, hiszen egy olyan korszakba kalauzol, ahol a guillotine alatt és a börtönrácsok mögött emberek tízezrei vesztették életüket a francia forradalom és Robbespierre rémuralma során, a tizennyolcadik század és az emberiség történetének egyik legvérzivatarosabb korszakában. A francia forradalom nem ismeretlen téma a játékok számára sem, a legnagyobb figyelmet az Assassin's Creed felemás fogadtatására lelt epizódjában, a Unityben kapta, ám ezúttal nem bérgyilkost, esetleg egy legendás katonát alakítunk, hanem egy sokkal átlagosabb embert: egy bírót.

Csakhogy az emberiség több évszázados históriájából tudjuk, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő ember is képes nemcsak maradandó nyomot hagyni a történelemben, de teljesen új irányba is terelni azt, különösen egy olyan forradalom idejében, amikor az addig ismert rendszert az alapjaitól építették újjá – és bíróként te magad is asszisztálsz ebben.

A három fejezetre osztott, alsóhangon is vagy 10 órás történet elején ez még annyira nem egyértelmű, hiszen minden nap ugyanúgy zajlik: az esküdtek elé kerül egy vádlott, valamint ügyének leírása. Ez egyrészt mindig elmondja, ki a gyanúsított, és mit is követett el, másrészt a leírást használva kell a fontosabb tényeket kategóriába sorolni: megnevezni a tanúkat, kitalálni a motivációt, kiemelni a vádat, vagy épp azt, hogy mi az, ami esetleg az ellenforradalom érdekeit szolgálja. Ezek megnyitásával válnak elérhetővé azok a kérdések, melyekkel a vádlott megpróbálhatja bizonyítani a saját igazát. A kategorizálás teljes egészében manuális, és több buktatót is rejt, vannak például csapdák, melyek megpróbálnak félrevezetni, és a kategorizálással kapcsolatos próbálkozások száma is limitált: ha minden lehetőség elfogy, örökre elvesznek a fel nem fedezett kérdések.

VÉRBÍRÓSÁG

Ez azzal is jár, hogy mélyebben sosem fogjuk megismerni az adott ügyet, és úgy kell ítéletet hoznunk, hogy nem tudunk mindent. Ez viszont nem csak akkor fordulhat elő, ha ügyetlenek voltunk: az itteni ügyek bár kifejezetten érdekesek, rettenetesen felszínesek, hiszen nincs lehetőség komolyabb nyomozásra, ellenérvek felsorakoztatására, tárgyi bizonyítékok használatára, vagy tanúk bevonására – igaz, hogy nem ügyvédek, hanem bírók vagyunk, a forradalmi bíróság pedig közel sem úgy működött, mint napjaink igazságszolgáltatása, de ez a felszínesség, főleg ilyen hosszú játékidő mellett elég gyorsan kibukik, és végig kísérteni fog.

Nagyobb baj viszont, hogy a három lehetséges ítélet – kivégzés, börtön vagy felmentés – rövid időn belül kettőre szűkül (a börtön kiesik a listából...), és az is elég gyorsan kiderül, hogy igazából a döntés szabadsága sem létezik. Bárhogy is döntsünk ugyanis, azt a korszakot és a várost uraló három fő frakció – az átlagemberek, a forradalmárok, valamint az arisztokraták – komoly reakciója követi, legyen az pozitív vagy negatív. Ha valamelyik oldallal elérjük az abszolút nullát, a játéknak vége: vagy elveszítjük az állásunkat, vagy kivégeznek, esetleg egy bérgyilkos gondoskodik arról, hogy további ügyekben már ne hozhassunk ítéletet.

A We. The Revolution emiatt elég gyorsan átalakul, onnantól nem szól másról, mint a frakciók és a hozzájuk tartozó mutatók folyamatos figyeléséről és kielégítésükről. Azaz hiába gondoljuk, mondjuk azt, hogy a vádlott ártatlan, vagy ellenkezőleg: nem ez alapján leszünk kénytelenek dönteni, hanem attól függően, hogy mennyire állunk közel a véghez. Habár ez kiválóan beleillik a témába, és ez a nyomás például remekül működött a Papers, Please-ben, de itt nem az élvezetet szolgálja, hanem inkább csak frusztrál. Ráadásul a mutatók hajszolása a tárgyalótermen túl is folytatódik, miután hazatérve is döntenünk kell arról, hogy mivel zárjuk az estét: sétával, kockázással, ivással, beszélgetéssel, esetleg a másnapi ügyre való felkészüléssel. Bármelyiket is választjuk, arra reagálni fog feleségünk, két gyermekünk és apánk, és a velük való kapcsolat kihat az egyes frakciókkal való viszonyra is.

KORSZAKOS HARC

Ahogy viszont haladnak előre a napok, és egyre jobban elmérgesedik a viszony a forradalmárok, az arisztokraták, és a rendszert uraló hatalmasok között, úgy válik a bíráskodás egyre kevésbé fontos feladattá – az első fejezet végére már igazi konspirátorként kell a csúcs felé törnünk, módszeresen elintézve a politikai riválisokat. Az ehhez kitalált metódus kifejezetten izgalmas és érdekes, a Kaland Játék Kockázat könyvek mintájára kell egy többlépcsős, alternatív döntési lehetőségekkel telipakolt sztorifán végighaladva elintézni a következő célpontot, fegyverek és nyíltszínű támadás helyett pletykákat, eltereléseket, hamis bizonyítékokat farigcsálva, de ez később még tovább eszkalálódik pár felesleges, kidolgozatlan és minden szempontból nézve frusztráló minijáték jóvoltából.

A legtöbb bosszúságot a Rizikót idéző Párizsi térkép okozza, ahol az egyes negyedeket ügynökökkel, diplomatákkal, kémekkel kellene elfoglalni, így erősítve befolyásunkat a városban és a politikai életben, de a csigalassúsággal történő események, a gép által irányított, kiszámíthatatlan és sokszor brutális előnyben levő egységek, illetve a témába nagyon furcsán beleillő metódus miatt ez a legkevésbé szórakoztató, legérdektelenebb rész csúnyán kilóg az amúgy borzasztóan jól kidolgozott politikai machináció fő sodrásából. A harmadik fejezetet uraló, körökre osztott, nyíltszínű csatározás pedig már annyira sehová sem illeszthető, hogy tényleg csak annyit lehet kérdezni: ezt miért kellett?

Pedig imádni, rajongani elég sok mindenért lehet, a We. The Revolution észveszejtően jól mutatja be a korszakot, híres történelmi karakterek egész sorát vonultatva fel a fiktív, de hasonlóan jól kidolgozott szereplők és az átlagemberek tömege között. Az egyes ügyek, tettesek és motivációik fantasztikusan belesimulnak a forradalom lázában égő Franciaország világába, amire csak rátesz pár lapáttal az egyszerű technikákat használó, mégis káprázatosan szép ábrázolásmód, amely a poligonok és a kor festményeinek fúziójából születve kelt életre csupán állóképeket és néhány animációt használva egy olyan világot, amit mindig csak egy szikra választott el attól, hogy teljesen lángba boruljon.