A Spartacus során a címmel ellentétben nem a neves rabszolgalázadás, majd az azt követő rabló- és bosszúhadjárat élére állunk, hanem egy római kori capuai nemesi ház vezetésével és befolyásának növelésével leszünk elfoglalva, annak fejeként, úgynevezett Dominusként. A családi vállalkozás fő profilja az egykori tévésorozat által inspirálva a gladiátorok kiképzése és összecsapásaik lebonyolítása – de a játékban legalább akkora, ha nem nagyobb szerephez jut az intrika és az egymással való kiszúrás, mint a véres sport. Csak rajtunk áll, hogy mennyire álljuk szavunkat, és mikor szúrjuk hátba szövetségeseinket a hatalom reményében.
Spartacus: A Game of Blood and Treachery
- Partner/kiadó: Gale Force Nine
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 3-4 fő
- Játékidő: átlagosan 60-120 perc
- Korcsoport: 14+
- Nehézség: 2,71/5
- Ajánlott fogyasztói ár: a kiadó honlapjáról 50 dollár, nagyjából 14 300 forint
Először is el kell döntenünk, hogy melyik nemesi házzal törünk hatalomra, mert mindegyik kicsit eltérő különleges szabályokkal és kezdőtőkével bír. Ez utóbbiba a pénz mellett beleértendő a humánerőforrás, vagyis a rabszolgák, gladiátorok és az őrök száma is. Először csak névtelen kis senkik segédkeznek, de később spéci trükkökre képes segédeket, legendás harcosokat is toborozhatunk magunk mellé. Rabszolgáink elsődleges feladata a pénztermelés, amiből fizetjük gladiátoraink ellátását; ezt minden kör elején intézzük, ahogy sérült harcosaink gyógyításáért is imádkozunk egyet a kockák istenéhez.
Ezután jön a játék leghuncutabb része, az intrika, mikor a kezünkben levő és mellé húzott kártyák közül különféle trükköket hajthatunk végre (csökkenthetjük valakinek a befolyását, húzhatunk extra kártyákat, gladiátorokat tehetünk el láb alól és még sorolhatnánk), feltéve, ha van elég befolyásunk. De ha nincs, kérhetjük társaink segítségét egy-egy kártya kijátszásában, ekkor a két játékos befolyásának összege számít. De csak rajtunk áll, hogy hogy milyen alkut kötünk, vagy hogy elmondjuk-e az igazat arról, hogy mihez is kérünk segítséget… Persze egy-egy intrikát meg is lehet hiúsítani, akár kártyával, de őreinket is beáldozhatjuk, igaz, ez utóbbi nem száz százalékos garancia a sikerre, hiszen kockadobás határozza meg, hogy a strázsa közbe tudott-e lépni.
Következőnek a piacra látogatunk, itt szerezhetünk be gyakorlatilag minden mást: szolgákat, őröket, gladiátorokat és harci felszerelést. Az egyesével felfedésre kerülő kártyákra rejtve licitálhatunk, és döntetlen esetén az érintett felek között újabb fogadás következik. De nem árt a végére sem pénzt tartogatni, mert utoljára dől el, hogy ki lesz a következő harc házigazdája, ami egy sor előnnyel jár: a szerencsés befolyása emelkedik, eldöntheti, hogy mely házakat hívja meg (akár magát is), és a küzdőtéren szó szerint élet halál ura lesz. Ha valaki nem kíván vagy nem tud részt venni, az veszít a befolyásából – és itt adott a lehetőség kenőpénzt, alkut, ígéreteket behajtani, akármilyen cél vagy végeredmény elérésének reményében; majd jöhet a fogadás a leendő győztesre.
A kocka el van vetve
A harc során a kockáké lesz a főszerep: ezek határozzák meg a mozgáshoz (kék), a támadáshoz (piros) és a védekezéshez (fekete) felhasznált kockákat, és szolgálnak egyúttal életerőként is. Aki a legnagyobb összeget dobja a kék kockáival, az léphet elsőként, mozogni és támadni bármilyen sorrendben lehet. Támadásnál a támadó a piros kockáit, a védő a fekete kockáit hajítja el, mindketten csökkenő sorba rendezik őket, majd a legnagyobbtól a legkisebbig haladva, páronként összehasonlítják őket. A támadó akkor visz be egy sebet, ha az éppen vizsgált párnál az ő kockája nagyobb, vagy nincs szemben fekete kocka; ellenkező esetben a védő járt sikerrel, és nem történik semmi.
Sérülésnél fel kell áldozni egy kockát, a harc pedig addig zajlik, amíg az egyik szín ki nem fogy, vagyis az egyik gladiátor a sebei miatt már képtelen támadni, védekezni vagy mozogni. De nem szállhatunk ki idő előtt: magyarán addig nem „nullázhatunk ki” egy csoportot, amíg a másik kettőben egynél több kocka van. Éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy egynél több színű kockából fogyunk ki: kettőnél súlyosan sérül a gladiátor, háromnál viszont fejét veszik, és végleg búcsút inthetünk neki. De még ha túl is éli, a házigazdán múlik csak, hogy hüvelykujját felfelé vagy lefelé tartja (akár egy kisebb összeg, alkuk vagy ígéretek ellenében). A győztes befolyása azonnal növekszik, harcosa pedig favour-tokent kap jutalmul, három után bajnokká avanzsálódik és plusz egy befolyást hoz a házának; de ha ilyenkor elbukik, a befolyás is vele megy.
Játékosok játéka
A játék elemei sehol sem kiemelkedők: a kártyák közül a különlegesebb szereplőké egyedi illusztrációt kapott, a gladiátor-minik igen aprók, bár viszonylag részletesek. Az intrikák viszont fajtától függően egyenmintát kaptak, illetve felszerelésből is lehetne több féle. Amit viszont kicsit jobban fájlalok, az az, hogy az arénával is kezdhettek volna valamit: akár intrikaként beengedhető vadállatokkal, feldühödő közönséggel, elszórt fegyverekkel vagy akadályokkal. Talán majd legközelebb, kiegészítőként kapunk valami ilyesmit, legrosszabb esetben házi szabályként is bevezethető, ha valaki ilyesmire vágyik.
Bár a Spartacus alapvetően nem egy bonyolult játék, a harcrendszere kifejezetten ötletes és jól tükrözi azt, ahogy a sérülésektől legyengülnek a gladiátorok. A társasjáték során nagy szerepe van a szerencsének, de még nagyobb szerepe a játékosok közti interakcióknak: az alkuk, szükségszerű árulások, átverések szinte elkerülhetetlenek. A játék nem titkoltan minden szinten konfrontatív, ezért jó szívvel csak olyan társaságoknak ajánlanám, akik az arénaharcokat egy-egy kiszúrás után nem ültetik át a gyakorlatba. Vagy legalábbis nem orrolnak meg egymásra, mondjuk, egy olyan apróságon, hogy miután valaki megmérgezi a riválisának a gladiátorait, még fizet is a házigazdának, hogy a harcos nélkül maradt Dominust hívja meg az arénába…
(A tesztpéldányt köszönjük partnerünknek, a Gale Force Nine-nak!)
