Ami először csupán egy lelkes projektnek indult, az idővel egy komplett játékká nőtte ki magát Neil Jones, avagy „Aerial_Knight” műhelyében. Az Aerial Knight's Never Yieldben egy rejtélyes ifjú, Wally cipőjét húzhatjuk fel, hogy őrületes sebességgel, eszeveszett parkour mutatványok bemutatása közepette szeljük át a futurisztikus Tokió stílusában életre keltett Detroit utcáit, nyomunkban mechanikus és hús-vér üldözők egész seregével. Történetünk szerint Wally egy világrengető titok táskájában lapuló bizonyítékának köszönheti váratlan népszerűségét, bár ez a sztori igazság szerint leginkább csak a platform-specifikus digitális áruházak leírásaiban tűnik fel, hogy adjon egy kis ok-okozati alapot, magában a játékban legfeljebb egy-két sejtelmes átvezető utal valamiféle cselekményre.

Nincs megállás

Biztosan sokan belekóstoltak már, akár csak kísérletezés szintjén, a leginkább mobilokon hódító, endless runner műfaj valamelyik képviselőjébe, ahol a cél pofonegyszerű: az automatikusan előre rohanó karakterrel, a különböző akadályokat kerülgetve, minél tovább jutni. Az Aerial Knight's Never Yield ezekre alapoz, azonban a „végtelen” résztől eltekintve, a nyúlfarknyi prológussal együtt összesen 14 pályát – plusz pár érmegyűjtögető bónusz szakaszt – kínál a játékosoknak, amik még némi bénázással is relatíve hamar teljesíthetők.

Ezzel önmagában nem is lenne gond, viszont a játék ezt követően nem kínál semmit, csupán arra alapoz, hogy a játékosok újra és újra nekiveselkednek majd más nehézségi fokozaton, vagy épp legjobb idejük megdöntésén munkálkodva. Ez a valóságban sajnos nem tesz jót a játék szavatosságának, mivel a 14 pálya sem kifejezetten változatos, illetve nem is procedurálisan generált, így nincs semmi, ami újabb nekifutásokra ösztönözné az embert. Legfeljebb már feloldott kosztümökkel dobhatjuk fel kicsit az élményt, de valljuk be, ez édeskevés.

Rövidtávra tervezve

Az alapötlet egyébként tipikus „egyszerű, de nagyszerű” jellegű, hiszen mindössze négy mozdulatot – ugrás, szaltó, becsúszás, gyorsítás – váltogatva és a megfelelő pillanatban bevetve kell átverekednünk magunkat az utunkba akadó ellenfeleken, kerítéseket, autókon és más akadályokon. Ennyit nyilván mindenki könnyedén el tud sajátítani, aztán már csak az ügyességén és reflexein múlik, hogy milyen sikerrel veszi a kihívásokat. A koncepció viszont sajnos elég hamar kifárad és már egy végigjátszás után úgy érzi az ember, hogy mindent látott. És bizony ez a szomorú igazság.   

Egy dolgot viszont nyugodtan kijelenthetek: a játéknak van stílusa. És most nemcsak sajátos grafikájára gondolok, amibe ugyan néha kicsit belerondít egy csúnyább effekt vagy a rálátást rontó tereptárgy. Az Aerial Knight's Never Yield talán legkiemelkedőbb eleme a zenéje, ami a hip-hop és a jazz üdítő keverékeként csodásan körülöleli ezt a neonfényben úszó, futurisztikus hajszát.

A lelkesedés nem mindig elég

Az Aerial Knight’s Never Yield minden porcikáján érződik alkotója szeretete, viszont ez önmagában nem teszi semmissé hiányosságait. Rendkívül stílusos, a maga módján egyedi, de igazi újdonságot nem igazán tesz le az asztalra, ami még megbocsátható is lenne, azonban tartalom tekintetében sem nagyon készült semmivel. Nagyjából olyan hatást kelt, mintha egy étterembe betérve csak egy fogásra lenne pénzünk, és mi egy csésze levest rendelnénk, ami kellően megcsiklandozza ízlelőbimbóinkat, de a bendőnket közel sem telíti el. Mindent összevetve egy korrekt kis alkotás, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy kvázi egy ember munkája, viszont tényleg inkább csak egy beteljesített ötletnek/álomnak érződik, mint átgondoltan felépített játéknak.