Eleget méltattam már a lengyel Bloober Teamet, ezúttal nem teszem. A 2016-os Layers of Fear minimális előzménnyel jött, látott és győzött, de annyira, hogy beékelte magát az év játékai közé, sőt később még teljes játékunkká is vált (ha kimaradt, tessék pótolni: 2017/10-es PC Guru). A későbbi cyberpunkos nyomozás (>observer_ 2017-ből) is elég minőségi kalandnak bizonyult, amihez Rutger Hauer is alaposan hozzájárult, de a nekem speciel hiányzott az a hangulat, az a klasszikus horrorfilmeket idéző miliő, ami a Layers of Feart az első másodperctől az utolsóig uralta. Éppen ezért örültem, mikor kiderült, hogy érkezik a folytatás, valamint éppen ezért aggódtam, mikor kiderült, hogy a második epizód már egy hajón játszódik, méghozzá a filmesek világában, a harmincas években. Kicsit tartottam tőle, hogy az első epizód sikereit és atmoszféráját már nem lehet majd megismételni, de aztán a lapzárta előtti néhány napban beesett játékban elmerülve összecsaptak fejem felett a félelem és őrület hullámai.
Az őrület hullámain túl
Túl sok nem derül ki a felvezetésből. Az 1930-as években kezdünk, mikor egy színészt alakítva egy hajón találjuk magunkat, ahol egy igen jelentős filmrendező munkájában kapunk főszerepet. Természetesen nagy az öröm, a karakter még egy saját, többszintes kabint is kap, aztán a kezdeti boldogságot hamar felváltja a kétségbeesés, mikor kiderül, hogy a palacsintába nem kakaó került. Villódzó fények, baljós árnyékok, frusztráló suttogások – és ez még csak a kezdet, mielőtt a téboly elszabadul, a játékos pedig belezuhan a fejlesztők megálmodta sötétségbe.
A recept egyébként azonos, csak itt ugye nem a festő szobája/műterme a központi hub. Tehát a kabinban csinálhatunk mindent, itt hallgatjuk meg az útközben összeszedett hanganyagokat, itt nézzük meg az extraként gyűjtögethető filmplakátokat és diákat, valamint üzeneteket kapunk az ügynökünktől, aztán ha úgy látjuk jónak, nekiállunk egy fejezetnek.
Minden egyes fejezet közben a narratív cselekményt kell előre görgetnünk, ami azt jelenti, hogy ismét belső nézetből éljük át az eseményeket, közben logikai feladványokat oldunk meg, keresgélünk, tárgyakkal egészítünk ki bizonyos tereptárgyakat, hogy így nyíljon meg egy ajtó vagy egy további fontos eszköz, továbbá leginkább a kezünket használjuk a tárgyak megemeléséhez, az ajtók kinyitásához és fiókok húzogatásához. Igen, a Layers of Fear 2 maradt sétaszimulátor, ám abból is a nemesebb értelemben vett narratív játék. Itt nem az akción van a hangsúly, hanem a történet megélésén és az emberi sorsok átélésén.
Viszont az egyértelműen látszódik, hogy miközben a csapat a már kijárt ösvényen folytatta az útját, azért odafigyelt a kritikákra is. Éppen ezért a felesleges fiókhúzogatás és szekrénynyitogatás szinte elenyésző mértékben van jelen, és ez azért nagy szó, mert aki emlékszik az első epizódra, annak beugrik, mennyi időt lehetett ezzel elszöszölni. A második rész tényleg a lényegre koncentrál, ez pedig a karakterek bemutatása, illetve annak az elmesélése, mi történt a hajón, milyen események vezettek mindehhez. Ebben van segítségünkre egy kislány, Lily, valamint öccse, James. A két gyermek ugyanolyan édes kis testvérpár, mint amilyenért a szintén ebben a számban bemutatott A Plague Tale-ben izgulhattunk, avagy hasonlóan nyomasztó és megrázó jelenetekkel is lehet számolni, elvégre egy empatikusabb felnőtt minden esetben megpróbálja védelmezni a bajban lévő gyermekeket. Márpedig bajból kijut, nem is kevés…
Sikoltozás és menekülés
Az hagyján ugyanis, hogy kevesebb a felesleges nyitogatás és keresgélés, de horrorból bizony több jutott a folytatásba. Bár tudom, hogy volt olyan, aki már az első részen is konkrétan rosszul lett, erre a másodiknál még több az esély. Több a direkt ijesztgetés, emellett viszont kicsit sem kopott meg az, ami miatt a Bloober korábbi alkotásai is olyan remekre sikeredtek – az elvont víziók száma nem csökkent, a nyomasztó atmoszféra emiatt garantált, időnként pedig ezúttal sem tudjuk, hogy mi a valóság és mi a képzelgés. Elborult és nagyon felkavaró pillanatok követik egymást, amikor pedig az alkotók éppen nem a frászt hozzák ránk, akkor is azon mesterkednek, hogy valami más formában dolgozzák meg a szívünket.
Vannak ugyanis ellenfelek, kicsit nagyobb számban, mint a 2016-os játéknál. Persze nem lövöldözni kell, meg kaszabolni, de a menekülés eléggé gyakori a programban, ahogy az is, mikor valamilyen halálos képződményt kell elkerülni. A nyomunkban kajtató, megállíthatatlan és egyetlen érintésével ölni képes monstrum pedig ugyanolyan, egy darabig lényegében állandósuló frusztrációt okoz, mint azok a csóvák és sugarak, amiket egyszerűen csak el kell kerülni a biztonságos helyek megtalálásával. Erre majd azért emlékezz vissza, amikor az útvesztőben fennhangon emlegetsz valakit. Mert lesz ilyen.
Kalózok és filmesek kincse
De nem kell aggódni, mert még ha a fejlesztők néha próbára is teszik az idegeinket, mindig ügyesen adagolják az elemeket és az élményt. Néha hagyják kicsit leülni a hangulatot, engedik, hogy élvezzük a kikerekedő sztorit, sőt még egy nosztalgikus házlátogatásban is részt vehetünk. Aztán amikor kezdenénk megnyugodni, akkor csapnak oda, ahol a legjobban fáj. Legyen szó egy masszív kergetőzésről, olyan jelenetekről, amiket a legvadabb rémálmaidban sem gondolnál el, vagy csak szimplán arról, hogy mennyire rosszul érzed magad mások miatt, esetleg a tetteidért. Merthogy a történések itt is adnak választást, amik pedig ezúttal is következményekkel járnak. Így a nagyjából 6-10 órás sztori több is lehet, mert befejezésből érdemes ezúttal is mindet begyűjteni. Az időintervallum pedig nem ámítás, mert bár az első résznél is túlzásnak éreztem a másfél-két óra emlegetését (nem YouTube-os végigjátszások alapján kell letudni a kalandot, hanem saját kútfőből, kiélvezve a nézelődést, átböngészve minden szobát), ezúttal tényleg tartalmasabbak a fejezetek. Persze ez is játékstílustól függ, de én merem ajánlani a teljes átszellemülést és beleélést.
Egyébként pedig a Bloober Team a minőséget sem adta alább, sőt. Ezúttal emelték a tétet, hiszen míg az első Layers még a Unity motorból hozta ki a maximumot (De tényleg, azt tanítani kéne, amit összehoztak az engine-nel!), a folytatás már az >observer_ mintájára az Unreal 4-en fut. Az eltelt pár év munkája meghozta a gyümölcsét, talán a csapat eddigi legszebb játéka lett a Layers of Fear 2, bár számomra az első epizód dizájn terén maximálisan teljesített. Ehhez hozzájönnek még a hangok és a hanghatások, a remek zenék, a kiváló érzékkel adagolt suspense és ijesztgetés: már látható is, miben mesteri a második epizód, illetve mi az, amiből a lengyelek nem engednek. Természetesen a minőségből.
Ugyan féltem egy kicsit, de alaptalanul. A Bloober Team másodjára is megcsinálta, és olyan horror-kalandot, olyan sétaszimulátort tett le az asztalra, ami hivatkozási alap lehet a többi stúdió számára. Nem tökéletes, talán még annyira sem, mint az első volt, viszont változatosabb, csiszoltabb és legalább annyira hangulatos, magával sodró. Aki vevő az ilyen narratív élményekre, bátran ugorjon bele ebbe a kalandba is, mert abszolút megéri, ha pedig kimaradt az első, érdemes azt pótolni a magazinunkkal. Aztán jöhet ez a második is, mert garantáltan igényed lesz az újabb adag rettegésre – amit ismét rétegekben, jó ritmusérzékkel szolgál fel a csapat. Ráadásul a filmtörténetet kedvelők rengeteg easter eggre és tisztelgésre lelhetnek, ami szintén nem elhanyagolható szempont. Majdnem elfelejtettem, de a végére eszembe jutott, hogy a fejlesztők egyik alapelve, hogy nem elég csak rémisztgetni a játékosokat. És sokan itt buknak el. A Bloober Team katarzist ígér és kínál, ami miatt már eleve csak különleges, egyedi történeteket alkot a csapat. Ez alól pedig a Layers of Fear 2 sem kivétel. Szerencsénkre.
