A London Detective Mysteria nem mai játék. Az otome stílusú, vagyis fiatal lányokat a cselekmény középpontjába helyező, gyakran romantikus jellegű vizuális novellák sorát erősítő program még 2013-ban jelent meg PSP-re, és azóta megjárta a PS Vitát is. Most pedig megérkezett PC-re, hogy megörvendeztesse a zsáner rajongóit.

Kedves Pendletonom

A történet középpontjában Emily Whiteley áll (bár néha átváltunk más karakterekre is), egy arisztokrata család elárvult leánya, akit a 20-nak kinéző, de valójában – a sztori szerint legalábbis – 40-es éveiben járó komornyik, Pendleton nevelt fel vidéken, távol London sürgésétől, forgásától. Most viszont vissza kell térnie, és egy XIX. századi rendes fiatal lányhoz méltóan részt kell vennie a királynő születésnapi ceremóniáján, a továbbiakban meg illene neki beházasodni valamelyik nemesi családba. Hát mit ad isten, Emily-nek ehhez a legkevésbé sem fűlik a foga.

Szeretné bebizonyítani, hogy ő több, mint egy szép pofika, egy burokban felnőtt elkényeztetett lány. Iskolájában nyomozást tanul, és miközben osztálytársai a kegyeit keresik, addig ő bűntények megoldásával mulatja az időt.

Karakterek a középpontban

A London Detective Mysteria nem is igazán a történetről szól, mert az nem valami nagy durranás. A program hiába veszi komolyan a bűneseteket – néha meglepően részletesen tárgyalja ki őket, ezért is kapott felnőtt besorolást a játék –, valahogy az ember nem tud rájuk hangolódni. A játék erőssége tehát nem a sztoriban, hanem a karakterekben rejlik.

Emily-t – több hasonló jellegű játékkal ellentétben – sikerült egész érdekes figurának megírni, akinek nem csak annyi a vágya, hogy egy fiú levegye a lábáról és megmentse az élete gyötrelmeitől, hanem ezen túl is vannak céljai, azokért megküzd, de közben azért megmarad sebezhető lánynak is. Szóval nem Sarah Connor vagy a megmentésre váró hercegnő, hanem valahol a kettő között van.

A többi szereplő is elég érdekesre sikerült, bár van köztük egy-két sablonos figura, viszont ezeket a sablonokat a történet jól kezeli. Ellenben a nevek szerintem nagyon rosszak lettek, a Herlock Holmes már nekem is kínos volt, pedig én csak játszottam a London Detective Mysteriával. Egen, a sztori többi szereplője kitalált detektívek rokonai (Sherlock Homes, Dr. Watson és Arsène Lupin fiai, Miss Marple unokahúga), illetve akadnak olyan valós személyek is, mint Hasfelmetsző Jack.

A karakterek közötti interakciók jól működnek, bár néha a romantikus oldal kissé gyerekes, de ez technikailag velejárója az otome stílusnak, így ez nem különösebben negatívum. Azért egyszer-kétszer valószínűleg meg fog mosolyogtatni minket.

Látványos hitelesség

Erőssége a játéknak, hogy a valós eseményekben, például Jack gyilkosságainak ügyében próbál annyira hiteles lenni, amennyire azt a program keretei megengedik. Nyilván azért érdemes rugalmasan hozzáállni, hiszen a valódi gyilkos után sosem nyomozott Emily Whiteley vagy Sherlock Holmes fia, de egy vizuális novellától mégis dicséretre méltó ez a komoly próbálkozás – és most nem leszólni akarom a vizuális novellákat, egyszerűen csak arra gondolok, hogy tapasztalatom szerint a legtöbb ilyen játék készítője nem veszi a fáradtságot az alapos utánajárásnak.

Sajnos azonban a London Detective Mysteria látványa kevésbé tudja szolgálni ezt a hitelességet. A hátterekkel minden rendben, de a karakterek néha zavaróan kilógnak a XIX. századi London képéből. És ez nem a japán rajzstílusnak köszönhető, egyszerűen rossz a karakterdizájn. Vegyük a már említetett Pendletont, akiről képtelenség elhinni, hogy felnevelt egy kislányt, amikor az ember azt is megkérdőjelezi, hogy ő kilépett a tinédzserkorból. Pedig ebben a stílusban is lehet rendes öregembert rajzolni.

Az extrém hajak és durván mellé lőtt életkorok mellett pedig nem egyszer fut bele az ember modern kifejezésekbe, amik tuti nem léteztek még a XIX. században. Ez szintén megnehezíti a beleélést, márpedig egy vizuális novellánál erre nagy szükség lenne.

Könnyű ügyek

A játék döntései sokszor időre mennek, ilyenkor tíz másodpercünk van választani, vagy a gép választ helyettünk – rendszerint a rossz döntést meghozva. Teljesítményünkért értékelést kapunk, az angol osztályzatoknak megfelelően (vagyis számok helyett betűk jelölik az osztályzatot), de őszintén szólva ezek nem jelentenek nagy kihívást, ha józan paraszti ésszel játszod végig a játékot.

Ez olyannyira igaz, hogy még a belső mankóként funkcionáló detektív naplót sem kellett sűrűn megnyitogatnom, pedig én tuti nem vagyok rokonságban a dedukció nagymesterével, Sherlock Holmesszal.

A konklúzió a következő

A London Detective Mysteria egy jó vizuális novella, pontosabban szólva, az érdekesebb fajtából való. A története ugyan nem fog leszögezni minket, és a feladványok sem okozhatnak fejfájást, ugyanakkor a szereplői elég érdekesek ahhoz, hogy érdemes legyen rááldozni az időnket, ha szeretjük ezt a műfajt.