A Red Orchestra-sorozat veteránjai, illetve a vietnami témájú játékokat kajáló kopaszok gyanúm szerint persze már tudják a választ, a helyükben ugyanis én is a cikk végi százalékot szemrevételezném először. Ha viszont nem lenne tiszta a számok mögött álló többletjelentés, íme, egy gyors összegzés: a Rising Storm 2: Vietnam (innentől RS2) egy tisztes online taktikai FPS, amely remekül illeszkedik a Red Orchestra/Rising Storm (innentől RO/RS) vonalba, a modernebb miliőt leszámítva azonban nagy meglepetéseket csak a friss újoncoknak tartogat, és nekik sem feltétlenül pozitív értelemben… 

Született május 30-án

Az alapok ennek megfelelően az elődökből érkeznek: max. 64 fős online taktikai csörtéről van szó, amelyben a szembenálló felek (az amerikai hadsereg vagy tengerészgyalogság és a kommunista észak-vietnami erők) automata gépkarabélyokkal, puskákkal, aknákkal és improvizált csapdákkal, valamint alkalmi tüzérségi és napalmcsapásokkal próbálják igazolni ideológiai nézeteiket. A sorozatra jellemző keményvonalas gunplay továbbra is jelen van, a fegyverek modellezése és ballisztikája így kitűnő. Célzott lövéseket leadni guggolva, hasalva vagy falnak támaszkodva érdemes, a karabélyoknál szériafelszereltség a felrakható szurony (a géppisztolyoknál meg a betolható válltámasz), letámasztott géppuskákkal golyót szórni pedig, bár ütős érzés, mégsem javallott, a túlhevült dögök csöve ugyanis deformálódhat, ami felettébb negatív hatással van a mordályok használhatóságára.

Célkereszt persze nincs, a T betűvel előhívható/elrejthető kezelőfelület nem jelzi a tár töltöttségét, azt pedig mondanom sem kell, hogy max. 2-3 találat bárkit padlóra küld. Ezen a téren tehát a készítők nem tudnak hibázni, arzenálja terén a RS2 minden taktikai shooter-fogyasztót kielégít, még úgy is, hogy búcsút kell intenünk az előd választható nehézségi szintjeinek: a RS2-ben csak az előd Hardcore Realism beállításának megfelelő rendszer él, ami mondjuk a sorozatot ismerve nem probléma.

Acéllövedékek

A könyörtelen harcrendszer tükrében a csapatban mozgás persze adja magát – ennek ágyazna meg a Battlefieldekből átvett szabad osztagkészítés, amely max. hat fő erejéig fogja össze az azonos oldalon harcolókat. Osztagba lépni kötelező, az együtt mozgás pedig ajánlott, egyrészt mert a játék bőkezűbben szórja az XP-t, ha bajtársainkkal együtt teljesítjük az adott játékmód feladatait, másrészt pedig mert a tűz alá vétel negatív hatásai (kép- és hangelmosódás, célzási pontatlanság stb.) is mérséklődnek, ha többen nézünk farkasszemet a felénk süvítő golyókkal.

A frakciónként elérhető 8-10 kaszt száma ellenben (a hagyományos lövészeket kivéve) továbbra is korlátozott: specialistákból jellemzően 2-3 lehet csak egy frakcióban, az előző részekből (és persze a Battlefieldekből) betérő Commander-képzettség ugyanakkor szálegyedül próbálja összefogni a frakcióját, majd a minitérképen értelmes(nek tűnő) hadmozdulatokra kényszeríteni az osztagokat, valamint a támogató pilótákat. A parancsnok ereje mégsem ebben, hanem a rádión keresztül behívható segédletekben rejlik, amelyek nélkül – wilsont idézve – a RS2-ben lehetetlen csatát nyerni: a pontfoglalás körül forgó Territory és Supremacy módokban a kulcspozíciókat legtöbbször csak megfelelő felderítést és egy lágy tüzérségi csapást követően lehet megrohamozni, a siker pedig akkor sem garantált. Harcolni viszont ennek ellenére is érdemes, a RS2 vietnami összecsapásai ugyanis félelmetes, mégis nagybetűs élményt jelentő adrenalinbombák – más juttatást az emlékezetes harcok mellett, mondjuk, nem tartogatnak, a megszerzett XP-ből ugyanis csak új göncöket és kozmetikai elemeket oldhatunk ki, felszerelést és fegyvereket nem.

 

A szembenálló felek erősségeit-gyengéit egyébként kifejezetten jól eltalálta a csapat: az amerikaiak flintái jellemzően kontrollálhatóbbak, pilótáik okán a légifölény is adott, rádiós segédleteik pedig erősek. A vietnami erők ugyanakkor pontatlan, de hangos szovjet és francia technikával, gépesített támogatás nélkül támadnak – megfelelő csapatjátékkal azonban simán meglephetik a jenkiháziakat, csapdáikkal könnyen veszteségeket okozhatnak, és szinte minden amerikai segédletre van egy hatékony ellenválaszuk.

Izzasztó esőerdő

A RS2 tehát sikerrel emeli át a Rising Storm húsbavágó játékmenetét a hidegháború vietnami forrópontjába, az élmény viszont nem tökéletes, a játék ugyanis nemcsak az elődök erősségeit, hanem gyengéik javát is örökölte. Ezek közül az épkézláb oktatómód hiánya a legzavaróbb: a menüből elérhető két lőtér és videócsokor a komplex játékmenet tükrében semmit nem ér, előbbiek ugyanis üres pályák, míg az utóbbiak csak az alapokra szorítkoznak, nem térvén ki a lényeges részletekre (teszem azt a tényre, hogy a felderítők könnyebben észreveszik az ellenséges csapdákat). Nem csoda, hogy a szerverek tobzódnak az elveszett játékosokban (főleg épkézláb Commandert lehetetlen találni a nyögvenyelős parancsfelület miatt), ami főleg azért kellemetlen, mert a közösség elég barátságtalan – főleg a pilóták toxikusak, akik simán hátba lövik egymást, hogy az általuk preferált géppel repülhessenek.

Ha pedig pilóták, a RO2-vel ellentétben a földi járművek nem vezethetők, de a helikopterek is kilógnak a sorból. A szállítógépes állomány pl. felesleges, egyrészt mert a harcértékük nulla, másrészt pedig mert a nagyobb pályák sincsenek akkorák, ami indokolná a bokorugrók légi szállítását (nem meglepő hát, hogy Huey-pilótaként összesen egyszer láttam LZ-kérelmet a térképen). Nem azt mondom persze, hogy egy helikopternyi katonával ne lehetne egy váratlan hátbatámadást levezényelni, miután azonban az amerikai játékosok eleve a szakaszparancsnokuk körül élednek újra, teljesen felesleges bonyolult helikopteres logisztikát szervezni egy csapatátirányításhoz.

Páriák viszont a híradósok is, a Radiomanek ugyanis semmilyen bónuszt nem kapnak azért, ha a parancsnok az ő rádiójukon keresztül kommandírozik – na, nem mintha ez sűrűn megesne, a parancsnokok zöme ugyanis fix rádióknál cövekel a meccsek során, a híradósok léte így jelenleg szintén megkérdőjelezhető (harcértékük viszont még mindig jobb, mint a pilótáké). Vietkong Sapperrel menni ugyanakkor csak szimpla időpocsékolás, az általa kirakható nyolc akna ugyanis rögvest köddé válik, amint meghal és újraéled. Balanszproblémák azonban nemcsak a kasztokkal, hanem a pályákkal is vannak: a védőket erősen preferáló Hue Cityt például e cikk írásakor a játékosok zöme a pokolba kívánja.

Technikai téren a játék rendben van: a fegyverek és karaktermodellek jól néznek ki, az animációk remekül sikerültek, a fény- és robbanáseffektek jól mutatnak, a pályák ellenben elég visszafogott megjelenésűek (és teljesen statikusak: még egy széket sem lehet feldönteni rajtuk). A szinkron ugyanakkor borzalmas – míg az amerikai frakció parancsnoka csak monotonul darál, addig a Vietkong beszédhang valahol a botrányos és a kacagtatóan gagyi között mozog.

Szeretjük a reggeli napalmszagot?

Bár a negatívumok listája hosszúnak tűnhet, fontos megjegyezni, hogy a RS2-be a haszontalan tutorialok dacára is bele lehet rázódni. A játék így a jelenlegi balanszproblémái és a némileg fapados körítés dacára is megérdemli a figyelmet, a hardcore harcrendszere mellett ugyanis a hangulatos vietnami körítés is combos pozitívuma. A jelenleg elérhető nyolc pálya pedig bár nem sok, a Tripwire-t ismerve a RS2 is sokat fog még fejlődni-bővülni az előttünk álló pár évben. Maradjunk tehát abban, hogy a valósággal ellentétben ez a háború egyáltalán nem elveszett ügy.