Sokkoló belegondolni, de most lesz a húsz éves évfordulója annak, hogy a Frogwares legelső Sherlock Holmes-játéka megjelent a boltokban. Az ír-ukrán stúdió sorozata két évtized alatt rengeteget adott a világnak: nyolc hullámzó minőségű játékot, a karakterhez illő nyomozati mechanikák egyre kiforrottabb verzióit, pár mémet, és rengeteg órát Sherlock viktoriánus univerzumában. A mostani részben egy komplett eredettörténetet is kapunk, a Chapter One ugyanis kizárólag a detektív gyermek- és fiatalkorára, gyökereire és eddig ismeretlen hátterére koncentrál. A játék azonban nemcsak a karakter karrierjének első fejezete, hanem a sorozat új inkarnációja is, ugyanis végre egy óriási, teljesen nyitott világban kalandozhatunk a lineáris nyomozás helyett.

Az üres ház

A Frogwares sorozata mindig is egyedi, Arthur Conan Doyle műveitől független, de jól megírt sztorikat mesélt el, ám eddig sosem volt Sherlock maga a rejtély középpontja. A történet kezdetén detektívünk 21 éves, babaarcú ifjúként érkezik meg a mediterrán Cordona szigetére, ahol gyerekkorának nagy részét töltötte, és ahol egy titokzatos betegség elvette tőle édesanyját. Sherlock emlékei a tíz évvel korábbi temetésről, meg általában a cordonai családi kastélyban töltött időről homályosak, de nagy szerencséjére vele tart a múltfeltáró utazáson gyerekkori barátja, Jon is, akinek sokkal jobban működik a memóriája. Ketten együtt láthatóan megállíthatatlan nyomozópárost alkotnak, ám a legelső rejtély felénél nyilvánvalóvá válik egy megdöbbentő tény: Jont senki más nem látja vagy hallja, ő csakis Sherlock képzeletében létezik, és ez egyikük szerint sem probléma. (Ezt már a legelső trailer is elég nyilvánvalóvá tette, nem spoiler.)

Misztérium lengi körül tehát Sherlock gyerekkorát, anyja halálának körülményeit, Jon kilétét, és akkor még csak a játék első tíz percénél tartunk. Ott vár még Cordona terjedelmes, bejárható világa is, tele megoldandó ügyekkel, megvásárolható álcákkal és bútorokkal, gyűjthető kincsekkel, és változatos mellékküldetésekkel. Természetesen a kiterjedt játéktérhez idomulva nyomozati módszereink is komplexebbek, mint eddig bármikor. Visszatér a korábbi játékokból megismert “mind palace”, a képzeletbeli tér, ahol Sherlock összeköti egymással a nyomozás közben lassan feltárt nyomokat, míg a következtetések hálójából végül kirajzolódik az adott bűntény megoldása. A tetthelyeken most is gyakori a történtek rekreálása, mikor a nyomozópáros a bűntényben érintettek színtelen alakjait odaképzelve próbálja rekonstruálni, hogy pontosan mi zajlott le a helyszínen. Szintén megmaradt a bekapcsolható detektív mód, amivel Sherlock extra, nehezen kikövetkeztethető tényeket tud leolvasni a fókuszba helyezett tárgyakról és emberekről. Információk szerzéséhez szintén rendelkezésre áll a helyi hírlap archívuma, a rendőrségi adatbázis és a városháza irattára, így a bőség zavarában elég pontos elképzelésed kell legyen arról, mikor mit keresel. A bizonyítékok kémiai elemzése szerencsére könnyebb, mint az előző részekben, mert bármikor eléred Sherlock dossziéjából a minijátékot, amivel feltárhatod bizonyos anyagok kémiai kompozícióját, nem kell folyton visszautazgatni egy fix laborba. 

Mindezek mellé bejön pár új elem is, mint például az álcák és különböző stílusú ruhák használata. Cordona lakói elengedhetetlen információs forrásként szolgálnak, mondjuk, ha homályosan leírt helyszíneket vagy számodra ismeretlen külsejű egyéneket keresel a környéken, ám külsőd meghatározza, hogy egyáltalán szóba áll-e majd veled a megszólított. A szegényebb rétegeket néha elriasztja, ha brit pénzeszsáknak vagy öltözve, míg az előkelőbb lakosok akkor zavarnak el, ha foltos melósruhában közelíted meg őket, így a taktikus átöltözés állandó része lesz a játéknak. A másik sarkalatos és vadiúj elem a fegyverek használata, Sherlock ugyanis a helyi rendőrség segítőjének állva engedélyt kap pisztolyt rántani a rosszfiúk ellen. Szerencsére a karakter jelleméhez hűen ez nem az eszetlen gyilkolás, hanem az ellenfelek taktikus lefegyverzésének és megbilincselésének segédeszköze. Még jó, mert nem is tudnánk elképzelni Sherlock Holmest, mint viktoriánus Duke Nukemet, aki végigtarol a mediterrán városkán. 

A rejtelmes doboz története

Cordona több kerületből álló, nyitott térkép, minden része egyedi hangulattal és építészettel bír. A fonalgombolyagként kanyargó utcák közt könnyű eltévedni, pláne, mivel a játék korhűen csak egy szimpla, statikus térképet kínál, a bűnügyek instrukciói pedig maximum utcanevekkel és közeli tereptárgyakkal határozzák meg, hova kell menned. Az egészben van valami megkapóan nosztalgikus, a kalandjátékok hőskorát idéző érzés, ráadásul ez remekül illik a játék azon tematikájához is, miszerint nem szabad túl sokáig fogni a játékos kezét. Valódi detektívhez méltóan muszáj használnod az eszedet, és minden elérhető eszközt ahhoz, hogy értelmezd a nyomokat, a következő lépés kulcsa sokszor az ügy leírásának egy elejtett mondatában, vagy két véletlenszerű idegen kihallgatott beszélgetésében található. Ha nem figyelsz éberen minden részletre, roppant hamar elakadsz, Jon rosszalló megjegyzései lúzerségeddel kapcsolatban pedig semmilyen segítséget nem adnak. Mikor végül esetleg rossz döntést hozol vagy téves következtetésre jutsz, a játék nem próbál megakadályozni abban, hogy ártatlanokat küldj börtönbe, vagy marhaságokat kérdezz a gyanúsítottaktól. Egyedül láthatatlan barátod köt majd bele tetteidbe, és hagy méltatlankodó bejegyzéseket a naplójában arról, micsoda reménytelen flótás vagy.

Itt az ideje beszélni Jon karakteréről, aki egy fantasztikus adalék, mint Sherlock állandó, enigmatikus partnere, kettejük folyamatos párbeszéde ugyanis a Chapter One legszórakoztatóbb része. A Jonnal való furcsa, meghitt kapcsolat detektívünk személyiségének egészen új oldalát mutatja meg, és a titokzatos fiú valódi kiléte a leglebilincselőbb kérdés az egész sztoriban. Jon bájos, könnyed humora tökéletes ellenpontja Sherlock kíméletlen arroganciájának, de Jon nem csupán a komikum forrása, sokszor szolgál a fiatal detektívből még hiányzó racionalitás vagy lelkiismeret hangjaként is. Ahogy egyre többet tárunk fel Sherlock gyerekkorának széttöredezett emlékei közül, annál összetettebbé válik a képzeletbeli barát kilétének megoldása, és ez az érzelmes, szürreális rejtély már önmagában hajt afelé, hogy minél gyorsabban összerakjuk a Chapter One végső képét.

A nyomozást unalmasnak ítélő, kocsmázást és hétköznapi élvezeteket preferáló Jon majdnem olyan fontos szereplő tehát, mint Sherlock maga, és jelenléte alapvetően meghatározza a játék hangulatát. Nemcsak naplóbejegyzéseit, de néha a világot is mintha Jon nézőpontján át látnánk, és ez a Sherlock-univerzumból olykor kikacsintó humor átszövi egész Cordonát, az álcák és tárgyak leírásától az utcaneveken át, egészen a csínyekig (amiket Jon gondol ki, de valódi test híján képtelen véghezvinni, így Sherlockot buzdítja rájuk, aki elfogadhatja a kihívást). Ez szerencsére semmit sem vesz el abból a tényből, hogy minden cselekedetednek kemény, Cordona lakói számára valós következményei lesznek, a detektív munka komolyságát nem csökkenti a szellemes társaság jelenléte.

A Frogwares azonban nemcsak játékélményben, de grafikailag is túlszárnyalta eddigi önmagát. A város részletgazdag, zsúfolt utcáinak kerületenként változó látképe csodás, a főszereplők karakteresek és kidolgozottak, az esztétika tökéletes. Kirívóan jól sikerült a zenei aspektus is, a tradicionális sherlocki dallamokba néhol mediterrán hangulat vegyül, egyaránt remek hátteret szolgáltatva az olykor múlton merengő, máskor akciódús eseményeknek is. Igazán nagy probléma csak kevés akad a játékkal, de az egyik mindenképp a karaktermodellek gyakori ismétlődése az utcákon, ami rombolja egy sűrűn lakott város illúzióját. Hasonlóképp zavaró a limitált számú hangfelvétel, ami főleg Jon állandóan ismételt reakciónál jön elő (és engem irtó gyorsan felidegesített, mikor alapból is frusztrál egy-egy komplex puzzle). Ambivalens érzéseim vannak a játék nehézségi szintjével és a segítség komplett hiányával kapcsolatban is, ugyanis érthető, ha egy kvázi szuperhős detektív bőrébe bújva nem kapsz lépten-nyomon tippeket, ugyanakkor nincsen nekem se türelmem, se időm órákra elakadni egy játékban, ami elé munka utáni rövid szórakozásként ültem le. Összességében mégis azt mondom, hogy a Chapter One a sorozat eddigi legjobban sikerült darabja, és talán a legelső, amit a Sherlock-rajongókon kívüli gamer világ is értékelni fog, de ezt majd az idő megmondja.