Egy elvileg elég nagy múltú sorozat, amiről csak elvétve halottam ezt azt, tekintettel arra, hogy csak egyetlen része jelent meg nyugaton, az ötödik. A szériát aztán legújabb, 2019-as része hozta vissza a köztudatba, de ennek ellenére sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Ugyan a legújabb része egy viszonylag szórakoztató valaminek tűnt, de úgy egészében a sorozat a némi dating-sim és mech csaták egy nem kifejezetten magas színvonalú keverékének tűnt. Persze nem magával a műfajjal volt bajom, rengeteg hasonszőrű játékkal játszottam, néhányról még ebben a blogban is írtam, de valahogy mégsem tűnt olyasminek, ami kifejezetten érdekelne, vagy legalábbis a legújabb részén kívül bármi is belőle. Aztán véletlenül belefutottam egy írásba, ami a sorozat korábbi tagjait méltatta, mondván, hogy sokkal többek ezek annál, mint aminek elsőre tűnnek, és nem véletlenül élt meg a sorozat 6 teljes felvonást.

Szóval úgy voltam vele, hogy miért ne, és leültem az ötödik rész elé. Meg kell mondjam, annak az embernek nagyrészt igaza volt. Nagyrészt…



Az egész olyan volt, mintha csak egy animét játszottam volna, méghozzá az old-school fajtából. Ennek leginkább a játék felépítse volt köszönhető, minden fejezet igencsak különállt a többitől, abban az értelemben, hogy mindegyik az egyik főbb szereplőt, annak drámáját és jellemfejlődését tette középpontba. Továbbá mindegyik egy teljesen új rosszfiút hozott be, mint azok a monster-of-the-week típusú animék. Eleinte kifejezetten nosztalgikus volt az egész. Azokra az epizodikus rajzfilmekre emlékeztetett, amiken felnőttem. Amire pedig csak tett egy lapáttal a játék animés körítése, ami kifejezetten azokat a 2000-es évekre jellemző stílusjegyeket viselte magán. Azonban a nosztalgia gyorsan elpárolgott, amikor rájöttem, hogy az egész meg is ragadt azon a szinten…

Mielőtt azonban még beleásnák az én nagy problémámba, némi pozitivitás. Először is, ugyan a randiszimulátor rész miatt tűnt ez a sorozat kicsit ki a tömegből, amitől tartottam, hogy túl lesz tolva, de meglepően kevés romantika van benne. Persze minden második dialógus válaszodat pontozzák a különböző szereplők, meg megpróbálhatsz helyenként flörtölni is (mondjuk ezt úgy vettem észre ritkán díjazta a játék), de igazából ez a rész a játék utolsó pár fejezetéig nem nagyon kerül elő. Ami viszont ténylegesen kellemes meglepetés volt, az az, hogy mennyire interaktív volt a cselekmény elmesélése. Úgy gondoltam, hogy a játék mech csatákra és vizuális novella részekre oszlik, de az olvasós részek folyamatosan különböző párbeszédválasztásokat dobtak, ha pedig nem, akkor különféle Quick Time Eventes kvázi minijátékokkal szórakoztattak, arról nem is beszélve, hogy mennyi konkrét anime átvezető volt a játékban. Nem is olyan volt mintha egy visual novellt olvasnék, hanem mintha egy animét játszanék. Ez pedig kifejezetten élvezetessé és szórakoztatóvá tette az egyébként csak olvasgatásból álló részeket.

Viszont jöjjön a fekete leves. Az egész sztori összetettségében azoknak a rajzfilmeknek a szintjén ragadt meg, amiket korábban említettem. Minden fejezet egy újabb rosszarcúre és az egyik főbb karakterre fókuszál, miközben a történet egy lépésnyit nem mozdul előre, és amikor igen, azt is a legnagyobb klisék és közhelyek mentén. Úgy kábé 5 perccel a második fejezet kezdete után előre meg tudtam mondani, hogy mi lesz az egész konfliktusa, hogyan fog lezajlani, és hogy fog véget érni. Márpedig sajnos a többi fejezetben is hasonlóan pontos előrejelzéseket tudtam bemondani. Mármint én szokva vagyok ahhoz, hogy a japánok imádják a kliséiket és a jól bevált fordulataikat, de itt már nekem is sok volt, hogy mennyire kiszámítható az egész. Egy idő után mindig, amikor leültem a játék elé a teljes apátia hulláma csapott átt rajtam, hogy: „Mégis minek csinálom ezt egyáltatlán? Pontosan tudom mi fog történni.” Persze nem kételkedtem abban, hogy maga a kivitelezés teljesen vállalható lesz, de az egész sztori kiszámíthatósága nagyon hamar kikészített.

Mert egyébként a cselekmény az interaktivitása miatt leköt és egyébként maguk a karakterek és az interakcióik is szórakoztatóak. A játék igazán akkor volt elemében, amikor hagyott minket random barangolni New Yorkban, bepillantást nyerve a szereplők és a város mindennapi életébe, vagy épp teljesen különálló kis kalandokba keveredve. Azonban amint visszaterelt minket a fő csapásra, azt csak egy nagy sóhajtással tudtam értékelni. Egyszerűen a történet képtelen hosszabb távon megfogni, ha ennyire kiszámítható minden.

Ami meg a mecha csaták játékmenetét illeti, az elment. Nem túl összetett, de kifejezetten változatos, így a célnak tökéletesen megfelelt. Azon viszont meglepődtem, hogy mennyire kevés volt belőlük, majd hogy nem minden fejezetre csak egyetlen nagyobb összecsapás jutott. Általában pont ennek az ellenkezője a tapasztalatom az ilyen japán játékokkal, inkább túlnyújtani szokták a játékot felesleges csatákkal, itt meg pont, hogy azt kívántam bárcsak kicsit több lenne belőlük. Mondjuk az utolsó fejezet meg csak hadakozásból állt, ott meg kissé sok is lett.

Szóval igazából egyáltalán nem rossz játék a Sakura Wars: So Long My Love, leköt és egész szórakoztató is, csak ne lenne a sztori ennyire kiszámítható. Legalább viszont nem is túl hosszú az egész, így igazából nem bántam meg a rászánt időt.